Bibó István neve hallatán a legtöbb történelem iránt érdeklődőnek főként a történettudomány, a jogfilozófia vagy a demokrácia témakörében született írások jutnak eszébe. Azonban Bibó István nem pusztán a magyar szellemi életben nyújtott maradandót, hanem politikai tevékenysége miatt is a 20. századi magyar történelem legmeghatározóbb alakjai között tartható számon.

Samu Gergely írása.Bibó-István.jpg

 

            Bibó István fiatal jogászként 1934-ben a királyi törvényszék és a királyi ítélőtábla alkalmazásába került, majd nem sokkal később az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője lett. 1937 végén csatlakozott a Horthy-rendszerrel szemben kritikákat megfogalmazó Márciusi Fronthoz, amelynek programnyilatkozata megírásában tevékenyen részt vett. A német megszállás idején Bibó a minisztérium munkatársaként sok zsidó számára menlevelet állított ki, ezzel megmentve életüket. E tevékenysége miatt a nyilas hatalom 1944. október 16-án letartóztatta, és bár néhány nap után kiszabadult, bujkálni kényszerült a Budapesti Református Teológiai Akadémia pincéjében.[1]

            Bibó 1949-től, a politikai és közéleti pluralizmus teljes felszámolásának időszakától politikai passzivitásba vonult. A sztálinista politika nyomán az egyetemről és a Kelet-európai Intézetből kiszorult, és a fővárosi Egyetemi Könyvtár munkatársa lett. Nem hozta lázba az SZKP XX. Kongresszusa utáni erjedés, nem jelent meg a Petőfi Kör vitaülésein (saját elmondása szerint azért, hogy ne “kompromittálja” a fiatal pártellenzéki és népi értelmiséget), és nem ment el Rajk László 1956. október 6-án megtartott temetésére sem. Nagy Imre október 23-i Kossuth téri beszédének és a hallgatóság reakciójának is csupán munkából hazafele menet volt tanúja; utána rossz érzés uralkodott el rajta, provokációtól tartott.[2]

            Bibó a forradalom első napjait otthon töltötte, a külvilágtól szinte teljesen elzárva; így volt alkalma különféle programokon és megoldásokon elmélkedni. Úgy vélte, hogy a feudális-kapitalista restaurációt elkerülendő, nem szabad azonnali választásokat tartani, hanem egy forradalmi alkotmányozó nemzetgyűlésre kell bízni az ország szocialista és demokratikus alapszerkezetének kialakítását. Gazdasági téren egy harmadik utas vegyes programot javasolt, továbbá átmenetileg korlátozta volna a pártok számát. Egy forradalmi szocialista pártot, egy szociáldemokrata pártot egy radikális parasztpártot, egy független kisgazdapártot és egy egyházi befolyástól mentes keresztény pártot tartott elképzelhetőnek.[3] Bibó összességében tehát a szocialista gazdasági és társadalmi rendszer általa pozitívnak tartott elemeit akarta ötvözni a politikai pluralizmus megvalósításával; és egy olyan, a társadalom szélesebb rétegeit reprezentáló, nem monopolisztikus pártrendszert képzelt el, amely még a hegemón jelleget is nélkülözi.

            Október 30-án újjászervezték a Nemzeti Parasztpártot (később Petőfi Párt), amelynek alakuló ülésére Bibó ugyan nem tudott eljutni, de az elkövetkezendő napokban részt vett a párt megbeszélésein. November 2-án Farkas Ferenccel együtt államminiszternek jelölték Nagy Imre koalíciós kabinetjébe, és november 4-én részt vet az első kormányülésen.[4] A szovjet csapatok éppen aznap kezdték meg főváros ellen a Forgószél hadműveletnek nevezett támadást, amellyel szemben a magyar hadsereg nem fejtett ki ellenállást.[1][5] A támadás egyrészt azt a célt szolgálta, hogy megsemmisítsenek mindenféle fegyveres ellenállást és lefegyverezzenek minden fegyveres erőt; másrészt pedig azt, hogy felszámolják a forradalmi szervezeteket és letartóztassák a vezetőket.[2][6]

            Bibó 4-én biztonságba helyezte családját az apósánál, és a Nagy Imre majd Tildy Zoltán titkárságáról érkező hívásoknak eleget téve a Parlamentbe ment. Ott úgy értesült, hogy a miniszterelnök a szovjet követségre távozott, ahonnan nem tért vissza. Bibó meg volt győződve róla, hogy Nagy Imrét és társait lefogták, s Tildyék cselekvésképtelenségét látva úgy döntött, megpróbál tenni valamit.[3][7] Átment az amerikai nagykövetségre, ahol a magyar kormány nevében átiratot intézett az Egyesült Államok kormányához. Ebben kérte Washingtont, hogy fejtsen ki politikai nyomást Magyarország érdekében.[8]

            Visszatérve a Parlamentbe Bibó – továbbra is abban a hitben, hogy Nagy Imrét és kíséretét fogva tartják, Tildy Zoltán pedig paktumot kötött az időközben megérkező szovjetekkel – bevette magát a Minisztertanács egyik irodájába, hogy helyt álljon a kormány helyett.[9] Ekkorra már a katonák az épületet ellenőrzés alá vonták, a korábban ott tartózkodó civilek és a kormány megmaradt tagjai pedig távoztak. Bibó ott maradt, és megfogalmazta a magyaroknak és a világ közvéleményének szóló kiáltványát. Ebben tiltakozott a forradalom fasiszta, restaurációs ellenforradalomként való beállítása ellen; és deklarálta, hogy a nép a függetlenség, a szabadság és a demokrácia megvalósítása érdekében cselekedett, azért, hogy a szovjet katonai erők távozzanak, és hogy megszüntessék a kommunista párt egyeduralmát. A gazdaság terén ugyanakkor szükségesnek tartotta néhány szocialista vívmány megőrzését. A szovjetek által behozandó bábkormány ellen passzív ellenállásra és sztrájkra szólította fel a lakosságot, továbbá kérte a világ közvéleményét és az ENSZ-et, hogy erkölcsileg és politikailag támogassák a forradalmat.[10]

            Az írást Bibó néhány újságírónak, valamint az angol, francia és amerikai követségeknek telefonon beolvasta, majd egy új kibontakozási tervet kezdett fogalmazni. A Parlamentet november 6-án hagyta el, de megkezdett tervezetén ezután is tovább dolgozott. A tervezetet a még működő pártok, szervezetek és a sztrájkok során létrejött munkástanácsok – kis módosítással – egységesen magukévá tették. Az írást Göncz Árpád segítségével december elején a forradalmi szervezetek nevében eljuttatta az indiai kormányhoz, amely azt a szovjet vezetőség felé közvetítette; de onnan már nem érkezett rá válasz. 1957 első hónapjaiban Bibó – sejtvén, hogy korábbi tevékenysége miatt le fogják tartóztatni – Magyarország helyzete és a világhelyzet című tanulmányában megírta a forradalom történeti és politikai vonatkozásait. Írását külföldre juttatta, hogy azt egy semleges ország lapjában közöljék. A tanulmányt a bécsi Die Presse adta közre.[11]

            Bibó Istvánt 1957. május 23-án letartóztatták, a Legfelsőbb Bíróság pedig 1958. augusztus 2-án életfogytiglani szabadságvesztésre[4][12] ítélte a per másodrendű vádlottjával, Göncz Árpáddal együtt. 1963-ban az általános amnesztiával kiszabadult, majd nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott.[13] Szabadulása után – észlelvén azt az abszurd állapotot, hogy ugyanazon amnesztiarendelet eltérő értelmezése miatt Göncz Árpádot és Regéczy Nagy Lászlót még fogva tartják – közben járt azért, hogy őket is szabadon engedjék.[14]

            Bibó közéleti és szakmai szinten egyaránt kegyvesztetté vált. Neve egészen az 1970-es évekig jóformán fel sem tűnt a magyarországi egyetemeken vagy a hivatkozásokban; és csak az 1979-es halálát megelőző pár évben kezdték újra felfedezni munkásságát.[5][15] Fontosabb tisztségeket sem tölthetett be 1956 után. Szomorú sorsa ez egy olyan bátor embernek, aki önmagát sem féltve két elnyomó hatalommal szemben is fellépett az emberségesség, az igazságosság, a szabadság és a demokrácia elveinek nevében. A Bibóhoz való viszony csak az uniformizált szocialista rendszer erjedésével, és azzal párhuzamosan ’56 folyamatos átértékelésével kezdett megváltozni, és személye napjainkra a forradalom egyik meghatározó alakja lett. 

 

Hivatkozások              

  1. Harmat Árpád Péter: Bibó István élete (1911-1979). Link: http://tortenelemklub.com/eletrajzok/xx-szazadi-szemelyek/1043-bibo-istvan-elete-1911-1979
  2. Litván György: Bibó István 1956-ban. In: Mozgó Világ (internetes változat), XXII. évfolyam 12. szám. Link: http://www.epa.oszk.hu/01300/01326/00024/dec2.htm
  3. Litván György: Bibó István 1956-ban. In: Mozgó Világ (internetes változat), XXII. évfolyam 12. szám. Link: http://www.epa.oszk.hu/01300/01326/00024/dec2.htm
  4. Litván György: Bibó István 1956-ban. In: Mozgó Világ (internetes változat), XXII. évfolyam 12. szám. Link: http://www.epa.oszk.hu/01300/01326/00024/dec2.htm
  5. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. Harmadik, javított és bővített kiadás. 396 oldal.
  6. Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. In: Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország története 21. Kossuth Kiadó, Budapest, 2010. 93-94. oldal.
  7. Mint később kiderült a következtetés tévesnek bizonyult, ugyanis Nagy Imre hajnali rádióbeszéde után a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült. Forrás: Markó László: A Magyar állam főméltóságai. Szent Istvántól napjainkig. Helikon Kiadó, Budapest, 2006. Második, bővített, javított kiadás. 188. oldal.
  8. Litván György: Bibó István 1956-ban. In: Mozgó Világ (internetes változat), XXII. évfolyam 12. szám. Link: http://www.epa.oszk.hu/01300/01326/00024/dec2.htm
  9. Litván György: Bibó István 1956-ban. In: Mozgó Világ (internetes változat), XXII. évfolyam 12. szám. Link: http://www.epa.oszk.hu/01300/01326/00024/dec2.htm
  10. Ifj. Bibó István: Bibó István pályaképe és 1956-os tevékenysége. Link: http://www.bibomuhely.hu/articles/bibo_palyakep_56.htm
  11. Ifj. Bibó István: Bibó István pályaképe és 1956-os tevékenysége. Link: http://www.bibomuhely.hu/articles/bibo_palyakep_56.htm
  12. Az indiai kormány és Nehru közbenjárására nem ítélték a per vádlottjait halálra. Forrás: Ifj. Bibó István: Bibó István pályaképe és 1956-os tevékenysége. Link: http://www.bibomuhely.hu/articles/bibo_palyakep_56.htm
  13. Harmat Árpád Péter: Bibó István élete (1911-1979). Link: http://tortenelemklub.com/eletrajzok/xx-szazadi-szemelyek/1043-bibo-istvan-elete-1911-1979
  14. Ifj. Bibó István: Bibó István pályaképe és 1956-os tevékenysége. Link: http://www.bibomuhely.hu/articles/bibo_palyakep_56.htm
  15. Sereg András: Bihari Mihály. Életrajz – Politika – Rendszerváltás. Korona Kiadó, Budapest, 2010. 49-50. oldal.

[1]Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. Harmadik, javított és bővített kiadás. 396 oldal.

[2]Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. In: Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország története 21. Kossuth Kiadó, Budapest, 2010. 93-94. oldal.

[3]Mint később kiderült a következtetés tévesnek bizonyult, ugyanis Nagy Imre hajnali rádióbeszéde után a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült. Forrás: Markó László: A Magyar állam főméltóságai. Szent Istvántól napjainkig. Helikon Kiadó, Budapest, 2006. Második, bővített, javított kiadás. 188. oldal.

[4] Az indiai kormány és Nehru közbenjárására nem ítélték a per vádlottjait halálra. Forrás: http://www.bibomuhely.hu/articles/bibo_palyakep_56.htm

[5]Sereg András: Bihari Mihály. Életrajz – Politika – Rendszerváltás. Korona Kiadó, Budapest, 2010. 49-50. oldal.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

Szerző: Dinamó Szerk Címkék: 1956 bibó

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr616860461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

a nagy hohoohooo 2014.11.04. 09:37:24

Bibó nem láthatta ezen egyszerű oknál fogva :" Bibó a forradalom első napjait otthon töltötte, a külvilágtól szinte teljesen elzárva; így volt alkalma különféle programokon és megoldásokon elmélkedni. Úgy vélte, hogy a feudális-kapitalista restaurációt elkerülendő, nem szabad azonnali választásokat tartani, hanem egy forradalmi alkotmányozó nemzetgyűlésre kell bízni az ország szocialista és demokratikus alapszerkezetének kialakítását. ",hogy mivé lett ,alakították a kezdetben a szocialista rendszer hibáinak kijavítását célzó megmozdulást.
Aki arra büszke, hogy gyerekek kezébe fegyvert adott és őket küldte maga helyett a harckocsik ellen, ráadásul ezért most hősként ünnepli önmagát, annak üzenem,

A FÖLD KEVÉS ILYEN GERINCTELEN ÉS ALJAS FÉRGET HORD A HÁTÁN MINT AKI ERRE BÜSZKE MIND A MAI NAPIG.

Ahol az emberek honfitársaikat gyilkolták esztelenül ott az ünneplésnek nincs helye! Ott mindenkinek egy szál gyertyával és méltósággal a saját halottaira kell emlékezni!
Cizellálhatnám is a dolgot, ellenben Nagy Imre Rákosi begyűjtési minisztere volt, ő irányította a padláslesöprésnek is nevezett kötelező beadási rendszert, Rákosi moszkvai harcostársa volt, aki azt hitte, hogy nem mernek majd hozzányúlni akkor sem, ha hagyta meglincselni a Köztársaság tér áldozatait. Tévedett. Emberileg meg csak annyit, hogy a Rádióból az ő szózata hallatszott, - CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK, A KORMÁNY A HELYÉN VAN - amikor ő már régen a jugoszláv követségen üldögélt. Csapnivaló politikus volt, hibát hibára halmozott - szerintem az utolsó percig nem hitte, hogy az ítéletet végrehajtják.
A tény pedig az, hogy Nagy Imre a kommunisták moszkvai csoportjával érkezett haza, és együtt hozták létre Rákosi diktatúráját, melyben ő is derekas részt vállalt.
Lehet, hogy elképzelhető, hogy nem volt abban a helyzetben,, hogy megvédje a Köztársaság tér védőit, mint ahogy az is elképzelhető, hogy a Tuskólábú megvilágosodott és a keblére ölelte Mező Imrét, megcsókolta Asztalos Jánost és nem akasztotta fel a lábánál fogva Asztalos alezredest, hanem csendesen elbeszélgettek.
Elképzelni lehet, de a szívét mégiscsak a valóságban vágták ki, mint ahogy a holttesteket is a valóságban húzták körbe-körbe drótkötéllel a téren, miközben a Parlamentben Nagy Imre a titkárnője könyörgése ellenére sem fogadta a Köztársaság tériek telefonhívását.
Emellett volt egy-két olyan melléfogása is, mint például a Varsói Szerződésből való kilépés meghirdetése, melyhez egyébként joga sem volt.
Mit képzelt ez az ember Sztálin halála után három évvel?
Talán a Szovjetunióban zajló folyamatok tévesztették meg, de hát ott meg éppen vad hatalmi harc folyt, úgyhogy túl sok jóra nem számíthatott.
Az is tény, hogy a rádióból harsogott a szózata, miközben az oroszok már vonultak befelé Budapestre.
Ő meg a II. Világháború legerősebb hadserege ellen küldte felelőtlenül a fiatalokat – még szerencse, hogy a katonáknak több eszük volt, mint neki.
Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van, mondta, de a csapatok hálistennek a laktanyákban maradtak, a kormány meg pucolt a jugoszláv nagykövetségre, élén Nagy Imrével, aki még akkor sem értette meg a helyzetet, mint ahogy az előző két hétben sem, soha.
Ha enged a katonák kérésének és helyreállíttatja a rendet Budapesten, akkor a rengeteg kárt és a rengeteg halottat megúszhattuk volna.
Mindenesetre a Rádió a Parlamentben volt, és amikor az oroszok bejöttek és leállították az adást, akkor ott egyetlen magyar politikus tartózkodott: Bibó István dolgozgatott az íróasztalánál.
Hogy nagy Imre menet közben lepaktált a Dudás féle csőcselékkel, az se sokat lendített november 4.-e utáni karrierjén, de a lényeg nem ez volt.
Ő tudta, hogy Jalta Magyarországot a szovjet érdekszférába utalta, ennek dacára valamiféle álomvilágban élt, de ennek az álomnak igen rossz lett a vége.
Nem ő az első hős politikusunk, aki több kárt okozott a magyarságnak, mint akik ellen harcolt, vannak több mint elegen.
Jobboldali forradalom meg nem volt, nincs és nem lesz. Sose. Azt ellenforradalomnak hívják. Tiszta vizet kéne önteni a nyílt kártyákba.
Pozsgay akkor fordult a 168 óra mikrofonján keresztül a nyilvánossághoz, amikor Grósz Davosban, a világgazdasági fórumon volt.
Pozsgay egy egyszerű áruló volt, aki felismerte, hogy azok, akikre a rendszer védelme rá volt bízva, már képtelenek megvédeni. A cselekedni képtelen párton belül, amikor már kisebb lékek voltak a hajón, ő robbantott egy nagyobbat. Belülről bontotta a pártállamot anélkül, hogy tudta volna, hogy mit csinál és minek mi lesz a következménye, azzal a szöveggel, hogy ő csak jót akart. Lubickolt a kétes hírnévben, ismertségben és "dicsőségben", felelősség és következmények nélkül.