Az 1956-os magyarországi „tanácsforradalom” odakerült a többi kiemelt történeti előkép, a mexikói forradalom, a mahnovscsina, a németországi tanácsmozgalom, a spanyol polgárháború és a többi közé, mint eredendően, alapvetően, lényegében proletárforradalmi esemény. 1956 alapvetően nem antikommunista ellenforradalom volt, mint ahogy ezt mindkét rendszer, az előző és a mai – bár ellenkező előjellel – állítja. Sőt, éppen egy ténylegesen antikommunista, sajátos kapitalizmus izotópot építő rendszer elleni autentikus felkelés volt.

Konok Péter írása.

Elterjedt történetírói közhely – annyira elterjedt, hogy nagy hirtelenjében nem is sikerült kiderítenem, a modern történészszakma melyik ősatyja írta, Gibbon-e vagy Mommsen, Ranke vagy valaki más, ha egyáltalán – hogy minden kornak megvan a maga Róma-képe, Bizánc-koncepciója, Napóleon-büsztje és hasonlók. Persze ugyanez igaz a politikai mozgalmakra, végső soron pedig mindenkire, legyen az történész, szemtanú, érdeklődő, netán kormányzat, vagy olyasvalaki, akit az egész nem érdekel. És mint minden közhely, ez is sok igazságot hordoz, sőt annyi igazságot, hogy igazsága a sok használatban elkopik, tulajdonképpen érdektelenné lesz.

1956-nak, a magyarországi felkelésnek is számtalan olvasata létezik, még az úgynevezett „baloldalon” is – különösen, ha ezt a baloldalt annyira tágan értelmezzük, hogy belevesszük az etatista, államkapitalista, de- és átsztalinizáló baloldalt, a Szovjetuniót és a „Béketábort”, nyugati követőiket és a marxizmus-leninizmus ottani elhajlóit és reformereit; de a radikális forradalmiság olyan képviselőit is, mint az anarchisták, az önigazgató kommunisták különféle irányzatai, vagy éppen az 1960-as években új erőre kapó trockista csoportok és szervezetek.

Én, aki húszéves voltam a „rendszerváltás” idején (magát ezt a terminust ma kissé eltúlzottnak érzem), amit a Magyar Néphadsereg óvó szárnyai között nagyrészt telephely-takarítással, őrszolgálattal, álmosító fejtágítókkal, hazavágyással és – nevezzük így – kreatív ivással töltöttem, kissé karikaturisztikusan éltem át a Nagy Paradigmaváltások hektikus, aritmiás időszakát. Egy héten háromszor is összehívták a dandárt, hogy a laktanya gyakorlóterén a parancsnok kihirdesse, hogyan döntöttek éppen a budapesti kompetensek 1956 megítéléséről. Gyors, bár kissé botladozó lépésekkel jutottunk el az „ellenforradalomtól” az „eseményeken” át a „forradalom és szabadságharcig”, miközben egy hetes türelmi időt kapatunk rá, hogy megszokjuk: immár nem „honvéd elvtársak” vagyunk, hanem „honvéd bajtársak”. Ez tulajdonképpen helyes iránynak tűnt. Elvekről ekkor már rég szó sem volt (az üteg politikai tisztje például a nyerskosztban és a keleti harcművészetekben hitt, nem valamiféle szocializmusban), baj viszont akadt bőven.

De számomra tulajdonképpen az egész ügy jóval korábban kezdődött. Egyik nagyapám, Konok Ferenc ezredes a rádiót védő katonai egység parancsnoka volt 1956-ban, amíg – mivel, miután beszélt az utcán gyülekezőkkel, nem volt hajlandó kiadni a tűzparancsot – Benke Valéria (a Magyar Rádió akkori elnöke) indítványára Fehér József őrnagy, a helyszín tartózkodó legmagasabb rangú államvédelmi tiszt meg nem fosztotta beosztásától. Másik nagyapám, Czillei Géza, egykor meglehetősen népszerű repülős- és kémregények írója, a Horthy-hadsereg volt tisztje persze a másik oldalon állt. Bár tulajdonképpen egyiküket sem ismertem. Kommunista nagyapám – akkor a Honvédelmi Minisztérium Titkárságának főtisztje – tisztázatlan körülmények között „öngyilkos” lett, röviddel a csehszlovákiai bevonulás és fél évvel az én születésem előtt. Másik nagyapám kiskoromban halt meg. Számomra ugyanakkor ez is korán világossá tette, hogy meglehetősen eltérő olvasatai, sőt tényei vannak a történelemnek, mikor 1986-ban a történelemkönyv „Az 1956-os ellenforradalom” fejezetcímében öntudatosan áthúztam az „ellen” szót, és néhány barátommal a gimnáziumi Filozófiai Önképzőkört fedőszervezetként használva a kissé ellentmondásos „1956-1986! 30! Független, demokratikus Magyarországot! Mihail Bakunyin Akciócsoport” feliratú röpcédulákkal szórtuk tele a lakótelep postaládáit. Persze ekkor ötvenhatról még mindig többet tudtunk, mint Mihail Bakunyinról.

Mindenesetre magunktól ráéreztünk a nyugati baloldal 56-képének fő elemeire. Ha – amint azt saját, a létező szocializmusbéli tapasztalatainkra is alapozva – úgy gondoljuk, hogy Magyarországon nem volt forradalom, illetve sem az 1948 és 1956 közötti, sem az utána következő időt nem tekintjük autentikus szocializmusnak (még kevésbé kommunizmusnak, bár ezt – a fiatalabbak kedvéért leszögezném – a hatalom soha nem is állította), akkor nem beszélhetünk ellenforradalomról sem. Elvetettük ugyanakkor az események ekkor már informálisan egyre elterjedtebb „jobboldali” üdvtörténetét is – minden kőbányai kocsmában akadt egy-egy lecsúszott figura, aki nacionalista nosztalgiával átfűtött, túlszínezett történeteket mesélt a forradalom napjaiból. Bár Angyal Istvánról vagy éppen a Munkástanácsokról szinte semmit nem tudtunk, de nagy vonalakban mégis olyasféle összképet dolgoztunk ki magunknak, mint a nyugati radikális baloldal: egy munkásfelkelését, amelynek célja korántsem a Horthy-rendszer visszaállítása volt, hanem annak a feneketlen szakadéknak a felszámolása, ami a szocialista-kommunista ideák, a lebutított lózungok és az akkor már utolsókat rúgó államkapitalista valóságunk között tátongott. Marxot kezdtünk olvasni (bár a hatalomnak sikerült komoly, elutasító prekoncepciókat belénk ültetni ezzel szemben), és meghökkenve, ugyanakkor sajátos, örömteli szatorival konstatáltuk, hogy a Bérmunka és tőke leírásai remekül alkalmazhatóak saját világunkra, állítólagos „szocialista népköztársaságunkra” is. Persze nem állítom, hogy az általunk kidolgozott liberter kommunista, anarchista beütésekkel és romantikus spanyol polgárháborús áthallásokkal színezett kép az 1956-os események adekvát leírása lett volna. De koherensnek mutatkozott, és alaposan eltért a hivatalos démonológiától csakúgy, mint az ekkor még informális nacionalista hagiográfiától.

A nyugati „hivatalos kommunisták” között is rengeteg meghasonlást okozott az 1956-os felkelés értékelése, illetve leverése. Az „elvtársi segítségnyújtás” dogmáját csak ott lehetett elfogadni (az esetleges, könnyen adódó kételyeket elfojtva), ahol ez kötelező volt. A nyugatra érkező emigránsok – köztük olyan balosok, mint Kotányi Attila, a későbbi Szituacionista Internacionálé egyik fontos figurája – történetei egészen másról szóltak. Nem egy prominens nyugati, aki addig teljes véd- és dacszövetséget vállalt a Szovjetunióval és a „létező szocializmussal”, immár saját maga előtt sem rejtette véka alá szkepticizmusát. Gyorsan erodálódtak körükben azok a remények, amiket Hruscsov nevezetes beszéde keltett 1956 februárjában, az SZKP XX. kongresszusán. A titkosnak szánt beszéd persze kiszivárgott, és júniusban teljes szövege megjelent előbb a New York Times, majd a Le Monde és a The Observer hasábjain, ám részletei és lényege már korábban ismertekké váltak. E. P. Thompson beszámolt róla, hogy a Brit Kommunista Párt lapjának, a Daily Worker-nek a szerkesztőségéhez már februárban áradtak az evvel kapcsolatos olvasói levelek. Az erre sajátos ellenpontként következő magyarországi események hatására azután sokan hagyták ott a nyugati kommunista pártokat; voltak, akik hevesen antikommunisták lettek, mint François Furet; mások megmaradtak másként-kommunistának, mint Thompson. És egyben megkezdődött a nyugati hivatalos kommunista mozgalom döcögős „útkeresése” is, amit sok szempontból elnyúló agóniaként is értelmezhetünk.

A baloldali radikális mozgalmak jóval egyszerűbb helyzetben voltak. Természetesen egy blogbejegyzés keretei között nemigen lehet felmérni a korabeli nyugati miliő sokszínűségét, számtalan, egymást is sokszor kiátkozó irányzatát és ideológusát. Egyvalamiben azonban közösek voltak: a Szovjetuniót semmi esetre sem tekintették forradalmi országnak, a „létező szocializmust” pedig szocialista, kommunista perspektívának. Még a mainstream trockisták „elfajult munkásállam” értelmezése is inkább a Szovjetunió korábbi korszakára vonatkozott, nem pedig a Prófétájuk vértanúságát követő időszakra. Ha pedig a „munkások”, a „nép” által elviselhetetlennek minősített állam nem forradalmi, az egész ellenforradalmi narratíva egycsapásra érvényét veszti.

A radikális baloldali értékelések másik kulcsfogalma a Magyarországon és általában véve a „létező szocializmusban” talán leginkább elhallgatott munkástanácsok voltak. Angolul „workers’ councils, vagy akár soviets”, ami kicsit már önmagában is jelzi a probléma lényegét. A munkások önigazgatásának kérdése, a centralizált párt felülről erőltetett, és a tömegek alulról kiépülő szocializmusa közötti sajátos antagonizmus olyan probléma volt, ami tulajdonképpen a bolsevikok vezette forradalom óta (némely tekintetben még régebben) a mozgalmak egyik fő vitapontja, vízválasztója volt.

A tanácsgondolat hivatalos verziói az 1905-ös orosz forradalomig vezették vissza a történetet, és megoldásuk lényegében az a Lenin által felvázolt séma volt, hogy a Párt, a szovjetek és a szakszervezetek lényegében ugyanannak a proletárdiktatúrának (a papíron elhaló, valójában egyre centralizáltabban elterpeszkedő „félállamnak”, átmeneti államnak) különböző szervezeti aspektusai. Ebben idővel természetesen a Párt, az osztály történelmi politikai programjának természetadta esszenciája kapta a vezető szerepet – bár az ország neve Szovjetunió lett, a Pártunió talán helyesebb lett volna. Ezzel szemben a kommunista mozgalom egy része – bizonyos időszakokban, így mindenekelőtt 1918 és 1921 között Németországban a nagyobbik része – a proletárok önszerveződését, a tanácsok, szovjetek, a párt- és szakszervezet harci céljait ötvöző „egységszervezetek” organikus kialakulását tekintette a forradalmi harc lehetséges perspektívájának. A tanácskommunista mozgalom ideológusainak – Anton Pannekoek, Herman Gorter, Otto Rühle, Karl Korsch, bizonyos mértékig Amadeo Bordiga, hogy csak a legismertebb ismeretleneket említsem – gondolatai, a mozgalom tapasztalatai tovább éltek a nyugati mozgalmi miliőben, bár az 1930-as években, majd még inkább 1945 után jórészt a perifériára szorultak. Legalább is amennyiben követőik számát nézzük.

Ez a hagyomány volt azonban, amit az 1956-os munkástanácsokról érkező hírek (néha pedig csupán egy sajátos, névmágiától elkápráztatott forradalmi voluntarizmus) megtermékenyítettek. Ennek az irányzatnak legfontosabb orgánuma Socialisme ou Barbarie volt, ahol Cornelius Castoriadis és Claude Lefort az 1956-os tapasztalatokra építve dolgozták ki részben új tanácskoncepcióikat, amelyek tíz évvel később komoly hatást gyakoroltak az 1968-as forradalmi hullám sok baloldali radikális gondolkodójára és aktivistájára (ezekben a mozgalmakban, o tempora!, a kettő többnyire nem áll egymással ellentétben, o mores!), mindenekelőtt Guy Debordra. Debord autentikus forradalmi szerveződésekként üdvözölte a magyarországi munkástanácsokat, amik csapást mértek a „munkásosztály felbomlásának spektakuláris elemére”, vagyis arra a képre, ami a kapitalizmus tagadásának látványát valójában a rendszer részeként közvetítve a rendszer fennmaradása érdekében funkcionál – tehát a „létező szocializmusra”, és így magára a teljes rendszerre is.

Az 1956-os magyarországi „tanácsforradalom” odakerült a többi kiemelt történeti előkép, a mexikói forradalom, a mahnovscsina, a németországi tanácsmozgalom, a spanyol polgárháború és a többi közé, mint eredendően, alapvetően, lényegében proletárforradalmi esemény. „Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség nem lehet boldog addig, amíg az utolsó bürokratát fel nem akasztják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal!” – hirdette a híres 1968-as távirat, amit a párizsi „Veszettek” a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának küldtek.

Hasonló vonalakon mozogtak az anarchisták értékelései is – a munkástanácsok önszerveződését az állam elleni harc részének tekintették, és a teljes eseménysort ebben az értelemben hangszerelték – nem hamisan, de kétségkívül eltekintve a nacionalista hangoktól, vagy éppen az eseményekben kétségkívül jelen lévő újraéledő szélsőjobb figurákról csakúgy, mint azoktól, akik csupán a rezsim szélsőséges kinövéseit akarták lenyesegetni. A brit Szindikalista Munkásszövetség – amely 1956-ban régi hagyományokat felelevenítve szolidaritási bojkottot szervezett Liverpoolban a dokkmunkások között, akik megtagadták a szovjet teherhajók rakodását – 1957-ben kiadott pamfletjében kissé még Mindszenty bíboros is afféle anarchistaszimpatizánsként, a szabadság apostolaként jelenik meg.

Kétségtelen, hogy az 1956-os eseményekről, sőt a munkástanácsokról alkotott ilyen kép is egyoldalú; nem kis részben saját hagyományaikat, téziseiket, reményeiket vetítették az eseményekbe. Teljesen hamisnak mégis túlzás lenne tekinteni. Pontosan azt az aspektust hangsúlyozza ki, ami – finoman szólva – éppúgy kimaradt az önlegitimitásával diszkrepanciába kerülő Kádár-kor 1956 értékeléséből (vagy inkább elhallgatásából), mint ahogy kimarad a mai, szélsőjobbos hacukákba öltöztetett rablóállam-kapitalizmus háromszínű csinnadrattáiból is. Hogy a lyuk az igazán fontos, nem a zászló, amiből kivágták.

1956 alapvetően nem antikommunista ellenforradalom volt, mint ahogy ezt mindkét rendszer, az előző és a mai – bár ellenkező előjellel – állítja. Sőt, éppen egy ténylegesen antikommunista, sajátos kapitalizmus izotópot építő rendszer elleni autentikus felkelés volt. Csak szinte forradalom – és semmiképpen sem kommunista, anarchista tanácsforradalom, ahogy néhány lelkes nyugati értelmezője beállította –, de persze nem is ellenforradalom. Viszont kétségkívül szabadságharc volt, ami újra a figyelem középpontjába állította az alulról jövő önszerveződés problematikáját, reflektorfénybe helyezte a Szovjetunió és szatellitái elnyomó, szabadságellenes karakterét, megerősítette a hivatalos „kommunista” mozgalommal szembeni baloldali alternatívákat, és történelmi muníciót adott az 1968 körül zenitre jutó, majd azt követően az új tapasztalatokat már másként feldolgozó baloldali radikalizmusoknak is.