A Horthy-korszakban a fővárosi pártok és irányzatok által kapott szavazatok mögött valós társadalmi támogatottság is állt, ezért a választási rendszer korlátainak figyelembevételével az eredmények alkalmasak a választói magatartás vizsgálatára.

Ignácz Károly írása.

Nemcsak az összesített választási eredmények, hanem azok területi mintázatai is nagyfokú folytonosságot mutatnak, az egyes politikai irányzatok határozott térbeli elkülönülésével. A főváros akkori területén a jobboldali pártok támogatottsága az öt budai kerületből négyben (I., II., XI., XII.) domináns, míg Pesten a Belvárosban (IV.), a Józsefváros (VIII.), a Ferencváros (IX) és Kőbánya (X.) belső részein volt bázisuk, kiegészülve néhány zuglói (XIV.) és külső-ferencvárosi szavazókörrel. A liberálisok zárt területe lényegében három pesti kerületre (V–VII.) korlátozódott, viszont ott, a Lipót-, az Újlipót-, a Teréz- és az Erzsébetvárosban, főleg azok belső részein kiugróan jó eredményeket értek el. A szociáldemokrata bázis ezzel szemben a város külterületein volt, elsősorban Angyalföld egésze (XIII.), továbbá több kerület (III., V–X., XIV.) külső része. (Részletesen, választási térképekkel lásd: www.bpvalaszt.hu)

kartogram_1930gyoztes.jpg

Forrás: Ignácz Károly: Budapest választ

A korabeli Budapest jellemző, stabil „választási térképe” mögött tehát tartós társadalmi-politikai törésvonalak voltak; olyan meghatározó társadalmi megosztottságok, amelyek az alapvető politikai szembenállásokat, illetve konfliktusokat magyarázzák. Ezek nemcsak eltérő társadalmi szavazóbázist, hanem olyan intézményesült társadalmi csoportkonfliktust jelentettek, amelyek tartósan meghatározták a politikai életet, a pártstruktúrát; amely egyaránt jelen voltak a szavazók, az ideológiák, a politikai identitások és a politikai háttérszervezetek szintjén is.

A társadalmi osztály és státus, azaz a polgárság és az alsóbb osztályok (a korabeli széles értelemben vett munkásság) szembenállása azonban önmagában még nem tekinthető törésvonalnak, mert nem voltak egyértelmű és egységes táborok. Az elitet és a polgárságot megosztotta a keresztény–zsidó törésvonal, míg az alacsony státusúaknál jelentősen eltért a köz- és a magánszférában dolgozók választói magatartása. Így bár a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) ténylegesen munkáspárt volt, de csak a liberálisok szervezetei minősültek egyértelműen polgári pártoknak, a jobboldaliakéi már nem. Ez a képlet fokozatosan alakult ki. A keresztény és nemzeti alapra helyezkedő jobboldal arra törekedett, hogy csökkentse a baloldali pártok és szakszervezetek befolyását az alacsony társadalmi státusú csoportok körében. A közszférában a baloldali (benne a szakszervezeti) mozgalmi tevékenység korlátozásának fontos állomása volt az 1921. végi Bethlen–Peyer-paktum, de az 1922-es választáson valószínűleg ennek hatása még korlátozott volt, ahogy az kiderül a szociáldemokraták kiugróan jó szerepléséből. A választási adatok alapján azonban 1930-ra már a közszférában dolgozó alacsony státusúak, köztük a munkások tömegei is a jobboldali pártok táborához tartoztak, azaz a jobboldal és a szociáldemokraták viszonylatában létrejött egy szűkebb, a köz- és magánszféra közötti megosztottság, illetve törésvonal.

mszdp_szorolap_1922 (1).jpg

Forrás: Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár röpirat-gyűjteménye

Mind a jelenséget, mind a folyamat dinamikáját jól mutatja egy különleges szavazókör példája, amely egyedül a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) kolóniájából állt. A döntően gyári munkások lakta területen azonban az MSZDP már 1922-ben is „csak” a szavazatok 39%-át szerezte meg, 1930-ra pedig ez a szám 23%-ra csökkent, míg a jobboldali

pártok 71%-ot kaptak. Viszonyításul: Angyalföldön, a leginkább „klasszikus” munkáskerületben volt olyan szavazókör, ahol a szociáldemokraták 1922-ban 80%-ot, 1930-ban 60%-ot értek el. Nem véletlen, hogy a fővárosban az MSZDP mindig Angyalföldön szerepelt a legjobban, mert amellett, hogy ott volt a legmagasabb a munkás főbérlők és az iparban dolgozók aránya (mindkettő 60% körül 1930-ban), a népesség túlnyomó többsége bérlakásokban élt és magánvállalatoknál dolgozott. A korabeli Budapest más külső, alacsony státusú területein az angyalföldi „homogenitástól” való a különböző eltérésekkel párhuzamosan csökkent a szociáldemokrata szavazók aránya. További szavazóköri példák igazolják, hogy a közszolgálati altisztek, a közlekedésben dolgozók (fővárosi tömegközlekedés, MÁV), fővárosi közintézmények (pl. kórházak) alkalmazottai, továbbá a nem rendes bérleményekben, hanem szolgálati lakásokban, munkahelyükön és speciális telepeken lakók egymást átfedő csoportjai sokkal nehezebben voltak elérhetők a baloldali ellenzéki párt számára. Az állam és a főváros irányítását szilárdan kezében tartó jobboldali hatalmi elit tehát a titkos szavazás mellett is jelentős befolyással bírt a valamilyen állami vagy fővárosi felügyelet alatt álló, alacsony státusú választók politikai értékválasztására.

Az 1930-as évek társadalmi és politikai átalakulása Budapesten az 1939. évi országgyűlési választásokon mutatkozott meg. (Az eredményeket és az abból levont következtetéseket érdemes megfelelő óvatossággal kezelni, mert 1939 fő jellemzője éppen az egyediség, a változás, az átmenet, amikor az új és egyben rendszertagadó szélsőséges „protest”-pártok megjelenése megbomlasztotta a régi, „megmerevedett” pártstruktúrát.) Az osztályhelyzeten és státuson alapuló törésvonal szempontjából a meggyengült szociáldemokraták megmaradtak munkáspártnak, míg a liberálisok polgári pártnak. A jobboldalon belül már összetettebb a helyzet: a hagyományos pártok inkább a magasabb, míg az új szélsőjobboldal inkább az alacsonyabb státusúak pártja, de nem annyira egyértelműen, hogy például az új szélsőjobb jobban szerepeljen a munkás városrészekben, mint a hagyomány jobboldal. A köz- és magánszféra közötti korábbi egyértelmű törésvonal viszont eltűnt, még ha fent is maradtak bizonyos eltérő politikai jellemzők. Az új szélsőjobboldal a magánüzemek munkásai körében a szociáldemokraták, az állami és fővárosi alkalmazottak esetében a hagyományos jobboldal komoly vetélytársává tudott válni. A szélsőjobboldal alsó státusú szavazótáborának jelentős arányából azonban nem következik, hogy az irányzat a baloldal (a szociáldemokrata párt) helyét, szerepét és szavazóbázisát vette volna át. Az ilyen korabeli és utólagos, történészi vélemények mögött az a rejtett feltételezés áll, hogy a munkásság korábban egyértelműen a szociáldemokraták mögött állt volna, ami nem állja meg a helyét. Az új szélsőjobb munkásbázisának egy jelentős része olyan szavazói rétegekből állt, amelyre korábban a hagyományos jobboldal gyakorolt befolyást.

(Jelen írás hosszabb változata a Tekintet folyóirat 2014/4. számában jelent meg.)

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

http://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr916776761

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.