A magyar kormány fellépései, rossz kommunikációja és alkalmatlan személyzeti politikája erősítheti a magyar normaaktív civil szervezetek mártír pozícióját. Teljesen jogosan. A kép, ahogy Móra Veronikát a rendőrök a rendőrautóba ültetik, mindannyiunk retinájába beleégett. De a valódi kérdés, hogy miképpen lehet az aktív civilséget kiemelni a saját maga, és most már a magyar kormány által is létrehozott társadalmilag légüres térből. Ehhez vissza kell nyúlni ahhoz a mozgalmi hagyományhoz, mely aktív gondolkodók bátor és innovatív cselekedeteivel megváltoztatta a korábbi társadalmi megkérdőjelezhetetlennek vélt értékeket (például, hogy a nőknek nincs szavazati joga). A radikális rendszerkritika nem nélkülözheti a rendszerkritika eszköztárának radikális újragondolását.

Pető Andrea írása.

A Norvég Civil Alap támogatásainak odaítélése kapcsán különböző érvek csaptak össze. Eddig elsősorban a jogi szempontok kerültek elő: milyen szerződés alapján, kinek a joghatósága alá mi tartozik, milyen rendőri részvétel szükséges milyen ügyben. Én egy másik érvet szeretnék a következőkben elemezni, ami nem kapott eddig akkora figyelmet. Többször Lázár Jánostól és Csepreghy Nándortól is elhangzott, hogy az egész vizsgálatot az váltotta ki, hogy olyan szervezetek, melyek keresztény, nemzeti alapon helyezkednek el, ki lettek volna zárva a támogatásból, s ezzel az érvvel a magyar kormány megkérdőjelezte az elbírálás szakmaiságát. Ezt az érvet nem lehet kézlegyintéssel elintézni, mert ez magyar civil társadalom lényegét érinti: ki határozza meg mit jelent a civil?

A Norvég Civil Alap bírálójaként hosszú titoktartási nyilatkozatot kellett aláírni, ami természetes, minden más pályázat elbírálásánál is ez a szokás. A bírálók kiválasztásánál a pénzt adományozó, ebben az adott esetben a norvég állam által meghatározott elvek alapján történik. A Norvég Alap bírálati rendszere, rendkívül bürokratikus, túlbiztosított, ami amúgy nem teszi különösebben vonzóvá, hogy bárki ezt a feladatot rendkívül csekély díjazásért elvállalja. Ugyanakkor a bírálók neveit nem hozták utólag nyilvánosságra. Ez elgondolkodtató, mert az átláthatóság jegyében a bírálók neveit a donor szervezetek az egész folyamat végén alfabetikusan általában nyilvánosságra szokták hozni: egyrészt ezzel biztosítva a szakmai hitelességet a döntéseknek, hiszen szakmai alapon történik a bírálók kiválasztása, másrészt a bírálóknak maguknak is fontos, hogy ebben a hatalmi pozícióban dolgozva szakmai presztízsüket tovább növelve minél több ilyen listán megjelenjenek. Hogy ennek a listát nem hozták nyilvánosságra az egy tágabb keretben értelmezendő.

A magyar civil társadalom strukturális problémáiról, mely nem sokban különbözik a többi volt szocialista ország civil társadalmának problémáitól, könyvtárnyi irodalom létezik. Ebből csak azt az egy elemet emelném ki, hogy a „civilség” nagyon hosszú ideig az állammal szemben álló, független értékalapú politizálás megfelelője volt a Konrád György-féle antipolitika keretében, mely a demokratikus ellenzék egyik szellemi hagyatéka az demokratikus Magyarországon. 1989 után ezt a tevékenységet főleg az állam finanszírozta, lévén a magát megcsinált magyar burzsoázia, tisztelet a kivételnek, nem jeleskedett a társadalmi felelősségvállalásban. Ez változott meg gyökeresen 2010-ben Magyarországon, egyedül Európában. Erről bővebben.

2010-ben a demokratikus választási rendszerben egy olyan párt kapta meg a választók nagy többségének bizalmát és támogatását, mely alapvetően újraértelmezi a demokrácia fogalmát, és ezzel szükségszerűen az egész civil társadalom helyét és szerepét. Mivel új jelenségről van szó, a publicisták sietnek jól hangzó, néha téves történelmi analógiáktól sem mentes és leegyszerűsítő jelzőkkel leírni egy lényegileg új folyamatot, aminek a végét egyikünk se látja. Mikor a magyar kormány képviselői számon kérik, hogy a keresztény, nemzeti értéket valló civil szervezeteknek esélyük sem volt a Norvég Civil Alapból támogatás megszerzésére, nemcsak a szabályozott folyamat szakmaiságát kérdőjelezik meg, hanem új értelmezést adnak a korábbi demokrácia fogalmának. Kizárható-e egy olyan civil szervezet, amely valláserkölcsi alapon végez szociális munkát egy olyan támogatásból, mely a rendkívül részletes és bonyolult kritériumok között, mint fenntarthatóság stb. mellett az esélyegyenlőséget van hivatva elősegíteni? Hozzátartozik-e a civilséghez a szekularitás? Mielőtt erre válaszolnék, megemlíteném a most reneszánszát élő Gramsci megkülönböztetését kétféle civil szervezetről: az egyik fajta civil szervezet, mely – mivel a liberális állam gyenge állam és nem vesz részt az állampolgárai mindennapi életében – kiosztja a különböző feladatok ellátását civil szervezetekre. Itt egyértelmű a viszony: az állam pénzt ad egy olyan szervezetnek, amely átláthatóan és ellenőrizhetően működik, hogy egy, az állam által fontosnak tartott feladatot ellásson: ezek a kiegészítő civil szervezetek. A másik civil szervezet, amelyet Gramsci aktív szervezetnek nevezett, a társadalom értékeinek formálására jött létre: mint aktív szervezet, az állam szükségszerű hegemón szerepével szemben áll. Míg az előző civil szervezetek az állam kiegészítői, ezek az utóbbiak az ellenfelei, amelyek teret biztosítanak az értékvitáknak. Ezek az aktív civil szervezetek, Lukács kifejezésével „kritikus beavatkozást” hajtanak végre, hiszen a hegemón államnak nagyjából semmi érdeke nincs abban, hogy ez a hegemón helyzet megváltozzon.

Térjünk vissza a magyar civil társadalom helyzetére és a Norvég Civil Alap finanszírozására. A magyar civil társadalom több tízezer civil szervezetből áll, melyek kiegészítő szerepet vállalnak: kutyamenhelyeket üzemeltetnek, bélyeggyűjtőket utaztatnak stb. Az elmúlt időszakban ezeknek civil szervezetek állami finanszírozása az egyre szegényedő állam keretében kisebb zökkenőkkel, de folytatódott. Ahol döntő változás következett be, az annak a kérdésnek a felvetése, hogy szakma-e a civil szervezetben aktivistaként dolgozni és ha igen, ki fizessen érte. 2010 óta Magyarországon egy erős állam épül ki, melynek strukturálisan nincsen szüksége arra, hogy adott feladatot bárhova, akár civil szervezeteknek vagy bármilyen szervezetnek delegáljon, mert azt a teljes ellenőrzés elvesztését jelenti, tehát ez alapvető intézményes céljaival ellentétes. Az erős állam mindig érték alapú, a magyar állam keresztény-nemzeti értéket vall magáénak és ennek megfelelően hozta létre a saját civil szervezetét, mely nem az anti-politika keretében működik, a CÖF-öt. Azzal, hogy a kormány képviselői számon kérik, hogy miért nem kaptak a keresztény nemzeti elkötelezettségű civil szervezetek támogatást a Norvég Civil Alapból, mely többek között az esélyegyenlőség alapértékét van hivatva képviselni, ezzel alternatív demokráciaértelmezést hoztak létre. Ez a folyamat, a liberális emberi jogok újraértelmezése már régóta folyik. Kevesen gondolkodtak el azon, mikor a postaládájukban landolt például az Bakuban tartandó emberi jogi aktivista ösztöndíjas képzés felhívása, hogy mit jelent ez az európai konszenzus számára. A globális folyamatok miatt ez a szekuláris, emberi jogi rendszer megkérdőjelezése most kap csak nagyobb figyelmet és teret. Az idei Európai Parlamenti választások eredménye finoman jelzi is az elmozdulást, hiszen az eurokritikus pártoknak az előretörése az emberi jogi diskurzuson kívülre (is) helyezi a demokrácia értelmezéseket.

Magyarországon a kiegészítő civil szervezetek szakmaisága nem vita tárgya, hiszen szakma a kutyamenhely vagy a bélyeggyűjtők utaztatása éppúgy, mint a szervezet pénzügyi elszámolása weberi értelemben szakmává vált. A normaváltoztató civil szervezetek esetében más a helyzet. Gramsci művei nagy részét Mussolini börtönében írta, segítőtársak csempészték a papír és az íróeszközt, tehát, pontosan tudta, hogy a normaváltoztató, aktív civil lét mekkora kockázatokat rejt magában. 2010 után a magyar kormány annyiban teremtett új helyzetet, hogy a jelenleg meglevő európai konszenzussal szemben nem támogatja pénzzel azokat, akik megkérdőjelezik a hegemón államot és annak értékeit az antipolitikai hagyományon belül. Félreértés ne essék, más európai ország állama is hegemón állam, de a civil szervezetek számára létrehoztak egy teret, ami, ellensúlyként és gyakran kirakatként is működik a demokratikus állam strukturális problémáinak elfedésére, de rendszerkritikus szervezetek is pályázhatnak állami forrásokra. Ezt a liberális konszenzust számolta fel a magyar kormány azzal, hogy fellépett a teljes hegemónia igényével, létrehozta saját civil szervezetét, megkérdőjelezve az antipolitika jegyében létrejött aktív civil szervezetek szakmaiságát áttolva őket a politikai aktivizmus mezőjébe, ahol bizony igen csekély belső legitimációval rendelkeznek. Többek között az az oka a csekély belső politikai legitimációnak, hogy 1989 után a civil szervezetek a „civilséget” a már a bevezetőben jelzett módon határozták meg, elutasították a politikai pártokkal való együttműködést és az értéktulajdonos megkérdőjelezhetetlen magabiztosságával éltek. Az OSCE-ODIHR szervezésében 2014. október 4-én lezajlott „A nők részvétele a politikában” című rendezvényen a demokratikus ellenzéki pártokat (6) képviselő női politikusok némelyike is érezte, hogy a civilek és a pártpolitika kapcsolata az egyik ok, ami miatt az értékváltás, azaz a nők egyenlősége megkérdőjelezhetetlen érték, a környező országoktól eltérően Magyarországon elmaradt. És maradt 10% körül a nők parlamenti képviselete Magyarországon. A magyar aktív szervezetek helyzete gyökeresen megváltozott, mikor teljesen felkészületlenül érte őket, hogy 2010-ben azok az értékek, amelyeknek az egyedüli letéteményeseiként éltek és dolgoztak, megkérdőjeleződtek és csak a még meglevő európai konszenzusra tudtak hivatkozni és működésükhöz támogatást szerezni. Többek között ezért exportálódnak a magyarországi belpolitikai konfliktusok európai színtérre, ahelyett, hogy a normaaktív civil szervezetek belső támogatottságukat növelnék.

Mit lehet ilyen helyzetben tenni? A magyar kormány fellépései, rossz kommunikációja és alkalmatlan személyzeti politikája erősítheti a magyar normaaktív civil szervezetek mártír pozícióját. Teljesen jogosan. A kép, ahogy Móra Veronikát a rendőrök a rendőrautóba ültetik, mindannyiunk retinájába beleégett. De a valódi kérdés, hogy miképpen lehet az aktív civilséget kiemelni a saját maga, és most már a magyar kormány által is létrehozott társadalmilag légüres térből. Ehhez vissza kell nyúlni ahhoz a mozgalmi hagyományhoz, mely aktív gondolkodók bátor és innovatív cselekedeteivel megváltoztatta a korábbi társadalmi megkérdőjelezhetetlennek vélt értékeket (például, hogy a nőknek nincs szavazati joga). A radikális rendszerkritika nem nélkülözheti a rendszerkritika eszköztárának radikális újragondolását. Abban biztosan lehetünk, hogy sikerülhet, de az is biztos, hogy hosszú ideig fog tartani és nagy áldozatokkal fog járni. Kevéssé vigasztaló, hogy minden oldalon.