"Mikor van itt a tettek ideje, ha nem most?!" - Szerveződés a lakhatási jogokért Magyarországon – történeti áttekintés, 4. rész

Miközben az államszocializmus alatt a hivatalos politika nem ismerte el sem a szegénység, sem pedig a hajléktalanság létezését, a rendszer válságával párhuzamosan, az 1980-as évek végén, a tömeges hajléktalanság kérdése is fokozatosan közüggyé vált. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a korábban rejtett hajléktalanság a munkásszállók bezárása, a növekvő munkanélküliség, a lakhatás költségeinek növekedése és a lakhatási támogatások csökkenése következtében egyre inkább láthatóvá és érzékelhetővé vált az átlagállampolgárok számára is. Ezzel együtt elkezdtek megjelenni tudományos igényű és publicisztikai írások a munkásszállások lakóiról és a társadalom peremén élőkről. A tudományos elemzések nagyobb számban 1987-ben tűntek fel, melyet az ENSZ a Hajléktalanok Nemzetközi Évének nyilvánított.

Udvarhelyi Éva Tessza írása. 

A_Kiserdo_nyomortanyaja_1936.jpg

Az első, kifejezetten hajléktalansággal foglalkozó civil szervezet 1988-ban jött létre. A Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság (HTB) Győri Péter szociológus és a munkásszállón élő Ungi Tibor találkozásából nőtt ki. A szervezet alapító okirata így fogalmazta meg a bizottság céljait:

[a hajléktalansággal] sújtott nagy létszámú csoportok érdekvédelmi szerveződése nagy nehézségekbe ütközik, hangjuk elvész és így érdekvédelmük nem tud érvényesülni, ezért elhatároztuk, hogy a lakáshoz való jog gyakorlati érvényesülését, a hajléktalanság felszámolását előmozdító tevékenységet a továbbiakban társadalmilag szervezett formában segítjük. („Hajléktalanokért”, 1.)

A bizottság segíteni kívánta a lakhatással és szociálpolitikával kapcsolatos kutatásokat és fejlesztést, közpolitikai ajánlásokat fogalmazott meg, támogatta a hajléktalan emberek jogvédelmét és elő kívánta segíteni a társadalmi szolidaritás erősödését). 1989 telén a szervezet kulcsszerepet játszott a hajléktalan tüntetők és a fővárosi tanács közötti tárgyalások szervezésében és lebonyolításában. Miután 1990-ben többek között a Bizottság részvételével létrejött a Menhely Alapítvány, az első hivatalos hajléktalanellátó intézmény, a szervezet hivatalosan megszűnt.

Azt, hogy a hatóságok hivatalosan is elismerjék a hajléktalanság létezését és érdemi lépéseket tegyenek a probléma kezelése érdekében végül az 1989 és 1991 között három hullámban lezajlott tüntetések túlnyomórészt hajléktalan résztvevői harcolták ki. Az első tüntetések 1989 telén kezdődtek, miután a MÁV bejelentette, hogy a budapesti pályaudvarokat éjszakára bezárják. Mivel akkor már hajléktalan emberek százai aludtak éjszakánként a pályaudvarokon, egyértelmű volt, hogy az intézkedés egyik célja éppen az ő távoltartásuk volt. Több társadalmi szervezet és néhány frissen alakult politikai párt is tiltakozott a bejelentés ellen, és arra kérte a MÁV-ot, hogy vizsgálja felül döntését. A fenyegetésre reagálva 1989. november 28-án hajléktalan emberek a Blaha Lujza téren gyülekeztek és spontán ülősztrájkba kezdtek. Többek között azt követelték, hogy az MSZMP megüresedett ingatlanjait alakítsák át szükséglakásokká. A tüntetők között megtalálhatók voltak a különböző pályaudvarokon élő idősebb férfiak és a „radikális fiatalság” tagjai is (Pikk, 1994, 62.). Korabeli beszámolók szerint

lényegében teljesen spontán demonstráció volt. Nem csak külső szervezés nélküli, hanem a hajléktalanokon belül sem az volt, hogy hangadó emberek szervezték volna, hanem ehhez képest is egy eléggé spontán, kollektív akció volt, mindenféle külső vagy akár belső bajkeverő[k] nélkül. Nagyon öntudatos emberek voltak. (Húszéves a Menhely alapítvány, 2010).

A tüntetők a lakosság részéről szolidaritást tapasztaltak: ez emberek takarókat és ennivalót hoztak, és civil szervezetek levélben követeltek megnyugtató megoldást a minisztériumtól és a miniszterelnöktől. A SZETA és a HTB bejelentette, hogy készek menhelyeket üzemeltetni a rászorulóknak, amennyiben a kormány megteremti a szükséges feltételeket, a Hátrányos Helyzetűek Országos Tanácsa pedig azzal a céllal jött létre, hogy a hajléktalan emberek érdekeit képviselje. 

A rendőrség reakciója a tüntetésekre meglehetősen ambivalens volt. Bár a rendőrök korábban gyakran zaklatták a pályaudvarokon alvó embereket, a Blaha Lujza téren mégsem akartak erővel fellépni a tüntetők ellen. Végül december 1-jén kiadott nyilatkozatában a budapesti rendőrfőkapitány nyíltan kijelentette, hogy a hajléktalanság nem rendőrségi ügy (A rendszerváltás két éve és a hajléktalanok…, 1990), így a tiltakozó megmozdulásba nem avatkoztak be. Győri Péter így emlékszik vissza erre:

Az izgalom vibrált a levegőben, különösen, amikor rohamrendőrök hada nyomult be az aluljáróba, és az addig soha nem látott felszerelésben érkező alakulat elállta a kijáratokat. Az aluljáró kiürítésére azonban nem kaptak parancsot. Egyszer csak elvonultak. Akkor dőlt el, hogy a hatalom hogyan kezeli a hajléktalanok ügyét, rendészeti problémaként tekint-e rá, vagy szociális kérdésként keres rá megoldást. (in Romhányi, 2010)

A tüntetésnek erős visszhangja volt mind a helyi, mind pedig az országos politikában. Négy évtized tagadás után a Fővárosi Közgyűlés 1989. november 15-én megvitatta a Javaslat a hajléktalanok helyzetének időleges rendezése tárgyában című előterjesztést, és november 29-én a hajléktalanság témája a Minisztertanács hivatalos napirendjén is szerepelt. A tüntetők néhány támogató közvetítésével tárgyalni kezdtek a fővárosi tanáccsal, amelyre Győri Péter így emlékszik vissza: „A tárgyalások úgy folytak, hogy ott ült velünk két-három tanácsi ember, ott ült mondjuk legalább kettő a hajléktalanok közül, a demonstrálók küldöttei, és én, a közvetítő, aki megpróbált a két fél között szótár lenni vagy fordító.” (Húszéves a Menhely Alapítvány, 2010.) 

Néhány napon belül a fővárosi tanács átmeneti megoldásokat ajánlott fel a tüntetőknek. Először körülbelül 200 hajléktalan embert költöztettek be Csepelen egy középiskola tornatermébe. Aztán decemberben megnyitottak egy épületet a Vajdahunyad utcában is, ahol szintén lehetőséget biztosítottak átmeneti elhelyezésre. A lakók először maguk üzemeltették a szállót, szinte minden külső beavatkozás nélkül. Ez azonban hatalmas zűrzavarhoz vezetett, a lakók pedig nem mindig tudtak gátat szabni az intézményen belüli erőszaknak. Gyakoriak voltak a rendőrségi razziák is. Végül kilenc hónap ad hoc működést követően a hivatalos felügyeletet ellátó Menhely Alapítvány úgy döntött, hogy bezárja az épületet, és a felújítás után a gyakorlatban is átvette a szálló igazgatását. 

A tüntetések második hulláma 1990. január 11-én kezdődött. Annak ellenére, hogy decemberben két szálló is megnyílt, sok embernek még mindig nem volt hol aludnia. Körülbelül 200 ember továbbra is a Déli pályaudvaron lakott, és úgy döntöttek, sztrájkba kezdenek, hogy lakhatást követeljenek (lásd Mihályfi, 1994). A tüntetőkhöz csatlakozott Nagy Bandó András előadóművész is, aki január 21-én nyilvános gyűlést hirdetett a pályaudvaron és bejelentette a Nemzet Szegényeinek Frontja megalakulását. Terve az volt, hogy a szervezet felveszi a minden újonnan megalakuló politikai pártnak járó pénzügyi támogatást és ebből átmeneti lakóhelyeket alakítanak ki. Bár ez az elképzelés nem valósult meg, a tüntetők és szimpatizánsaik napokig tárgyaltak a hatóságokkal a megfelelő elhelyezés biztosításáról. Jól jellemzi e viharos korszakot, hogy eközben a vasúti dolgozók is tüntetést szerveztek a hajléktalanok ülősztrájkja ellen, mert nem tudták megfelelően ellátni feladataikat (A Déli pályaudvar dolgozóinak…, 1990). Az egyre nagyobb nyomás hatására a hatóságok először a csillebérci ifjúsági táborba költöztették a hajléktalan tüntetőket, azután pedig egy Budaörs melletti, 400 férőhelyes laktanyába.

A hajléktalan emberek az ifjúsági táborban és a későbbi budaörsi Hajléktalanok Rehabilitációs Otthonában is nagyfokú önszerveződésről tettek tanúbizonyságot. Az intézmény üzemeltetéséért kezdettől fogva két csoport felelt: a hajléktalan emberek önkormányzata és a tanács alkalmazottai (Pikk, 1994, 70.). A Szegények Önsegítő Szövetsége (SZÖSZ) foglalkozott többek között a beérkező adományok elosztásával, illetve más feladatai is voltak.

A visszamaradó hajléktalanok Nagy Bandó András tevékeny és áldozatkész közreműködésével önkormányzatba tömörültek, maguk oldják meg a rendfenntartást, a takarítást, a főzést, a telep őrzését; a hiteles rendőri információk szerint eddig nem volt semmiféle rendbontás, összetűzés a helyi lakossággal. (Németh Miklós válaszlevele, 1990.) 

A hajléktalan emberek önszerveződésének megítélése meglehetősen vegyes volt. A tanácsi dolgozók többnyire a káoszt és fejetlenséget emelték ki, míg Nagy Bandó büszke volt a szállólakók aktivitására. A szervezet felépítése sok szempontból átláthatatlan volt, és kételyek merültek fel a pénzügyi átláthatósággal és az esetleges visszaélésekkel kapcsolatban is (Pikk, 1994, 69.). Nagy Bandó szerint a vádak alaptalanok voltak, a fővárosi hivatalnokok pedig képtelenek voltak a helyzet megfelelő kezelésére. Végül a humorista tavasszal kiszállt a kezdeményezésből, és 1990 szeptemberében, számos belső konfliktust követően a szálló teljes egészében integrálódott a hivatalos fővárosi hajléktalan-ellátás struktúrájába.

A tüntetések harmadik és egyben utolsó hulláma 1990–91 telén zajlott. Ezek a megmozdulások már kevésbé voltak lendületesek és a résztvevőket is könnyebben elhallgattatták, mint korábban. Ahogyan a két korábbi hullám, ez a tiltakozás is a pályaudvarokhoz való hozzáférés körüli konfliktussal kezdődött, azután, hogy a Hátrányos Helyzetűek Országos Tanácsa szeptembertől decemberig tartó demonstrációt jelentett be a Déli pályaudvaron. A demonstrációnak két célja lett volna: fűtött helyet biztosítani mindazoknak, akik még mindig nem jutottak be szállóra, és nyilvánosan tiltakozni a tömeges lakáshiány ellen. A rendőrség végül nem engedélyezte a tüntetést (Nem engedélyezték…, 1990), a MÁV pedig november 1-jével ismét be akarta zárni a pályaudvarokat éjszakára. Erre válaszul aznap hajléktalan emberek egy csoportja elfoglalta a Keleti pályaudvar egyes részeit, mire a vasúti dolgozók sztrájkba léptek, és követelték, hogy a rendőrség távolítsa el a hajléktalan tüntetőket (A Keleti pályaudvar dolgozóinak…, 1990). A rendőrségi intézkedéssel párhuzamosan végül a MÁV felajánlott néhány épületet átmeneti szálló céljára, és a főváros is tovább bővítette a meglévő férőhelyeket.

A hajléktalanság problémája körül kialakult politikai helyzet súlyát és egyben a tüntetések sikerét jelzi, hogy a kormányzati intézkedések és szakpolitikák koordinálására 1990-ben ún. válságirodát alakítottak ki a Népjóléti Minisztériumban: a „Szociális Válságkezelő Programok Irodája (…) többek között a hajléktalan-ellátás kezeléséhez szükséges intézményrendszer kiépítését kapta feladatul, és a következő télre szóló válságintézkedések mellett megkezdődött a hajléktalanság jogi rendezését szolgáló jogszabályok előkészítése is” (Romhányi, 2010). A válságiroda több éven át működött és a jogi-szakmai munka mellett pályáztatással is foglalkozott.

Mindent összevetve, az 1989–91-es tüntetések mérföldkőnek számítanak a hajléktalansággal kapcsolatos civil szerveződések történetében. Jelentőségük abban áll, hogy a hajléktalan emberek és szövetségeseik képesek voltak rábírni mind a helyi, mind pedig az országos hatóságokat arra, hogy elismerjék a lakhatási válság létezését, valamint időt, energiát és erőforrásokat szenteljenek az állampolgárok szenvedésének azonnali enyhítésére. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy a közvetlen szükségletek kielégítésén túl nincs igazán politikai akarat a hajléktalanság fenntartható megoldására. Így miután megszülettek az első „megoldások”, ezek egyben az utolsóvá is váltak: a „hajléktalan” és a „szálló” fogalma olyannyira egymásba fonódott, hogy azóta is szinte lehetetlen őket szétválasztani (erről részletesebben lásd Misetics, 2010a).

 

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr316648201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

___________________________ (törölt) 2014.09.17. 17:03:14

"Ennek legfőbb oka az volt, hogy a korábban rejtett hajléktalanság a munkásszállók bezárása, a növekvő munkanélküliség, a lakhatás költségeinek növekedése és a lakhatási támogatások csökkenése következtében egyre inkább láthatóvá és érzékelhetővé vált az átlagállampolgárok számára is."

Nem, a legfőbb oka az volt, hogy az embereknek nincsenek rokonaik, avagy a rokonaik is annyira önzők, hogy nem fogadják be őket. Tehát a természetes rokoni-családi közösség széthullása.

Amit Ön ír, az az, amikor a természetes rokoni közösség pótlására - vagy inkább annak hiányának elfedésére - létrehozott mesterséges állami miskulanciák is elkezdtem nem üzemelni.

___________________________ (törölt) 2014.09.17. 17:06:49

@Shenpen: folytatás:

Árulja már el valaki nekem a balos logika alapját, legyen szíves!

Állami hajléktalanszálló = segítek egy vadidegen emberen (adófizetőként).

A konyhámban altatom félhülye unokatestvérem = segítek egy rokonomon.

Mondja már meg valaki: az hogy jött ki, hogy az előbbi maguk szerint sokkal inkább erkölcsi kötelessége az embernek, mint az utóbbi? Vagy hogy fontosabb, vagy jobb, vagy akármi?

kintornas 2017.01.26. 10:41:21

Ez az egész iromány gátlástalan képmutatás -- és még finoman fogalmaztam. Hisz nem volt itt semmiféle hajléktalan mozgalom 89 és 91 között. Lovas Zoli, meg a TGM szedte össze a nyomorultakat az aluljárókból és mozgósították őket aljas hatalmi játszmájuk keretében. Magyarán kihasználták őket. Uezt tette a közelmúltban a Milla.

Az értelmiség nem hogy nem fog segíteni a hajléktalanokon, hanem az egész probléma az ő egójuk következménye. A kitelepítések idején és utána még évtizedeken át nem létezett hajléktalanság -- mindaddig, amíg vissza nem tértek a Nagy Okosok az üzemvezetésbe, a hatalomba. Hogy annak rendje és módja szerint visszatapossák a prolit a nyomorba.
süti beállítások módosítása