„Mikor van itt a tettek ideje, ha nem ilyenkor?!” - Szerveződés a lakhatási jogokért Magyarországon, 1. rész

Általánosan elterjedt tévhit, hogy a magyarok passzívak és nálunk alig van hagyománya az állampolgári aktivizmusnak. Pedig az ország történelmét közelebbről vizsgálva kitűnik, hogy a kollektív állampolgári cselekvés igen gyakran központi szerepet játszott a fennálló hatalmi viszonyok átalakításában. Meggyőződésem, hogy ha jobban tudatában lennénk annak, hogy milyen szerepet játszottak elődeink a társadalmi változások elindításában, sokkal magabiztosabban állnánk ki ma is jogainkért és érdekeinkért. A Város Mindenkié aktivistájaként tudom, hogy miközben az előképek mozgatnak és inspirálnak, egyben nagyon fontos tanulságokkal is szolgálnak a mai küzdelmeinkhez. A nemrég megjelent, Az igazság az utcán hever című könyvemben többek között arra tettem kísérletet, hogy felgöngyölítsem a magyarországi lakhatási mozgalmak történetét. Noha még sok további kutatásra van szükség ezen a területen, ebben a cikk-sorozatban bemutatom a lakhatással kapcsolatos aktivizmus legfontosabb állomásait Magyarországon az 1900-as évek elejétől egészen a rendszerváltásig. 

Udvarhelyi Éva Tessza írása. 

A megfelelő lakhatás ügye már 1869-ben felmerült politikai követelésként, amikor az Általános Munkásegylet több megmozdulást is szervezett a lakásínség megoldásáért és a lakbéruzsora ellen. A Munkásegylet által szervezett népgyűlésen elfogadott követelések alapján még Andrássy Gyula miniszterelnököt is megkeresték, és arra kérték, hogy támogassa a munkáslakások építését és alakítson át kaszárnyákat ideiglenes lakásokká. A miniszterelnök elutasította a követeléseket, illetve a belügyminiszternek utalta át a kérvényt (Nemes, 1952, 72–73). Az ügy további fejleményeiről sajnos keveset tudunk, azonban önmagában jelentős fejlemény, hogy a lakáskérdés érdemi ügyként jelent meg az első magyar szocialista munkásszervezetben.

A lakhatásért folytatott küzdelmek a XX. század első két évtizedében, a baloldali mozgalmak felemelkedésével egy időben váltak különösen intenzívvé. Az 1900-as évek elején Budapesten súlyos lakhatási válság volt. A lakáshiány korábban soha nem látott méreteket öltött: 1900-ban az üres lakások aránya kb. a teljes állomány 3%-a volt, 1904 után ez az arány 1% alá csökkent. A szűk lakáspiac bizonytalan körülményeket teremtett a bérlők számára, és a lakbéruzsora is egyre elterjedtebbé vált. (). 1900 és 1907 között a kislakások bérleti díja – amelyek jellemzően a szegény lakosságnak adtak otthont – összesen 50%-kal emelkedett(Gyáni, 1992; László, 1926).

A mindennapi túlélési stratégiákon túl egy nagyobb szabású bérlőmozgalom kezdett kibontakozni. Bár a lakbéruzsorával szembeni kollektív ellenállásról már 1895-ből származnak beszámolók, a történeti távlatban is jelentős szervezkedés 1904 után indult el. (Zimmerman, 2011, 59.). A bérlők mozgósítását a Szociáldemokrata Párt is támogatta: tömegrendezvényeiken gyakran agitáltak a bérháztulajdonosok és főbérlők ellen, amelyek ekkoriban többnyire bankok és nagyvállalatok voltak, és sokféle formában segítették a bérlők önszerveződését. Az aktivisták arra biztatták a bérlőket, hogy bojkottálják a kilakoltatás miatt megürült lakásokat és a lakbéruzsoráról ismert épületeket, valamint a bíróságon is rendszeresen megtámadták a kilakoltatási végzéseket. Susan Zimmerman beszámolója szerint egy 1906-os budapesti tüntetésen mintegy 40 ezer ember követelte, hogy állapítsák meg a lakbérek felső határát, miközben egyre több lakbérsztrájk szerveződött és a kilakoltatásokkal szembeni ellenállás is szervezettebb formát öltött. Az intenzív szervezkedés jelentős politikai nyomást képviselt, hiszen a bojkottált ingatlanok piaci értéke erősen csökkent, így a lakás- és háztulajdonosok számára konkrét anyagi kárral is járt.

Kassák Lajos (1983) izgalmas leírást ad egy fővárosi lakbérsztrájkról Angyalföld című írásában. A Hétházban végzett intenzív mozgósítást követően a lakók közös döntéssel felhagytak a lakbérfizetéssel. Céljuk az volt, hogy rászorítsák a tulajdonost a lakbércsökkentésre és az épületek állapotának javítására. A hagyományosan férfiak által irányított munkásszervezetekkel ellentétben a lakhatással kapcsolatos szervezkedésben a nők is központi szerepet játszottak. Kassák egy másik írásában így írja le a sztrájk alatt az épületekben uralkodó hangulatot:

Vándorértekezletekkel, szónoklatokkal és énekszóval kezdődött, s elsején a lakók egyöntetűen megtagadták a házbérfizetést. A bank gondnokát nem engedték be az udvarra, a mindig szájaskodó házmestert megfélemlítették, és visszaszorították a lakásába. Tárgyalások következtek eredmény nélkül. Azután jött a rendőrség. A bizalmiakat beidézték a kapitányságra, az egyesületi csoportok föloszlatásával fenyegetőztek, de mindez már nem használt semmit. Egyre több ház lakói határozták el a házbérfizetés megtagadását. Az asszonyok elszabadultak, mint a boszorkányok, s talán csak egy halálra szánt ember kellett volna ahhoz, hogy az egész város rendje fölboruljon. Silberstein olyan volt, mint valami megvadult kakas, nyugtalanul szaladgált, szónokolt és kiáltozott. Egész nap közöttünk élt, s az emberek közül sokan otthon maradtak a gyárakból, az asszonyok elfeledkeztek napi teendőikről, a leggyávábbakból is harcos katona és lelkesítő szónok lett. Szép napok voltak ezek, elszántsággal és reményekkel telítettek (Kassák [1910] 1999, 192.).

A Hétházban folyó sztrájk második hónapját követően a rendőrséget kivezényelték, és mindenkit erőszakkal kilakoltattak. Mivel nem volt hová menniük, a kilakoltatott családok az épületek közelében táboroztak le, és nem voltak hajlandók elmozdulni. Miután a lakók többször összecsaptak a rendőrséggel, a tulajdonos végül kénytelen volt érdemi tárgyalásokat folytatni a lakók képviselőivel. A lakbérsztrájk végül egy kölcsönös engedményeken alapuló megállapodással végződött, amely alapján a lakók visszaköltözhettek lakásaikba. A megállapodás pontos tartalma utólag sajnos nehezen rekonstruálható, de úgy tűnik, hogy többek között tartalmazta a lakbérek csökkentését és a felhalmozott hátralék eltörlését is:

Sok lakbérsztrájk végződött hasonló egyezséggel, amelynek során többek között újratárgyalták a bérleti feltételeket és a tulajdonos kötelezettségeit, illetve gyakran sikerült egyfajta kollektív szerződést is aláírni a tulajdonossal. A szerződések garantálták, hogy a lakbérek elfogadható szinten maradnak és azt is, hogy a tulajdonosok teljesítik az ingatlan karbantartásával kapcsolatos kötelezettségeiket. Sok szerződés ún. házbizalmi rendszert vezetett be, amelynek keretében a megbízottak – akik közül sokan szakszervezeti aktivisták is voltak – képviselték a bérlőket a háziúrral folytatott egyeztetések során. 

A tulajdonosok és bérlők közötti konfliktus az 1910-es években tetőzött Budapesten. 1910-ben és 1911-ben a jól kidolgozott lakáspolitikai programmal rendelkező Szociáldemokrata Párt több mint 200 épületben szervezett lakbérsztrájkot, amelyekben több mint tízezer bérlő vett részt. A sztrájkok alkalmanként erőszakos összecsapássá fajultak, és a sztrájkoló bérlők több épületet is megrongáltak. Mindent összevetve a lakók szempontjából a sztrájkok rendkívül sikeresek voltak: összesen 180 házban írtak alá valamilyen kollektív szerződést ebben az időszakban, és mindössze 11 kilakoltatás történt (Gyáni, 1992, 91.).

A bérlőmozgalom fontos szerepet játszott a lakhatási válságra adott közhatalmi válaszok kikényszerítésében. Noha nem teljesült a bérlők azon követelése, hogy szabják meg a lakbérek felső határát, 1907-ben a főváros új rendeletet fogadott el a bérleti jogviszony szabályozására, amely a korábbihoz képest nagyobb védelmet nyújtott a tulajdonosok visszaéléseivel szemben. Később, amikor 1909-ben a főbérlők és tulajdonosok az összehangolt lakbéremelés mellett döntöttek (Gyáni, 1992), sok bérlő éppen az új rendeletek alapján tagadta meg a megemelt lakbér kifizetését. Ezen kívül, Bárczy István főpolgármestersége idején több mint 5000 bérlakást és 500 szükséglakást létesítettek, valamint megnyílt a Népszálló és a Népház is. Jóllehet a lakásprogram meg sem közelítette a lakásválság mértékét, Budapest történetében ez volt az első stratégiai jellegű közösségi beavatkozás a lakhatás ügyébe. Noha kétségtelen, hogy a reformerpolitikusok fontos szerepet játszottak a közösségi lakáspolitika fellendítésében, az alulról érkező nyomás nélkül mindez egészen biztosan nem ilyen mértékben és iramban történt volna meg. 

Annak ellenére, hogy a munkásoknak nem voltak választott parlamenti képviselőik, több területen – többek között a lakásügyben is – sikerült részt venniük a döntéshozásban. Az első világháború idején jelentkező súlyos lakáshiány miatt 1917-ben az üres lakások és irodák hasznosítására az egész országban lakáshivatalokat állítottak fel. E lakáshivatalokon belül ún. lakbérbizottságok működtek, amelyekben a bérlők és a tulajdonosok is képviseltették magukat. A Bérlők Egyesülete, amely a bérlők érdekeit képviselte, szoros együttműködésben dolgozott a Szociáldemokrata Párttal, és a szociáldemokraták küldötte – egyben szakszervezeti vezető – a hosszú távú lakáspolitika kialakításáért felelős Lakásügyi Állandó Bizottságnak is tagja volt (Bódy, 2010, 36.).