A kínai minimálbér elérte a magyart, írja Pogátsa Zoltán blogjában. Noha maga az állítás, ahogyan azt a hozzászólások között többen is kiemelik, erős túlzás, kétségtelen tény, hogy a trend igaz. Kína egyre kevésbé az az ország, melynek versenyelőnye a rendkívül alacsony bérszínvonalon alapszik: trendszerűen igaz, a kínai bérek emelkednek, és lassan zárkóznak fel a magyarhoz. Az eset kapcsán három dolgot érdemes körbe járni: az egyik a kínai bérszínvonal kérdése, talán ez a legegyszerűbb; a második a kínai fejlesztéspolitika kérdése; és ehhez kapcsolódva a harmadik Magyarország helyzete.

Vigvári Gábor írása

Fotó: Flickr/ Jonathan Kos-Read

Ami a kínai bérszínvonal emelkedését illeti: ebben önmagában tulajdonképpen semmilyen meglepő nincsen. Számos olyan, a főáramú közgazdaságtanhoz tartozó elméleti modell van, mely segítségével megválaszolható ennek oka. A legegyszerűbb magyarázat természetesen az, hogy az olcsó munkaerő kihasználó beruházások megemelték a keresletet a munkaerő iránt. Mivel Kína népessége hatalmas, így nagyszámú felesleges munkaerő állt rendelkezésre, mely a bérszínvonalat a keresletemelkedés ellenére viszonylag alacsonyan tartotta a bérszínvonalat. Azonban az újabb és újabb beruházások (most már nem csak külföldiek, hanem kínaiak is), még tovább emelték a keresletet, a többletmunkaerő kezd elfogyni, így szükségszerűen emelkedik a munkabér. Ennek természetesen lesz hatása a világgazdaságra. Kína esetében már most látszik, hogy azok a termelési tevékenységek, melyek kifejezetten a képzetlen, olcsó munkaerőt igénylik, egyre kevésbé versenyképesek Kínában, így ezeket (sokszor kínai vállalatok), sorra telepítik át a régióban lévő alacsonyabb bérű országokba, így Vietnámba, Laoszba. Mindeközben Kína egyre inkább képes arra, hogy egyre képzettebb munkaerejével egyre szofisztikáltabb termékekkel jelenjen meg a világpiacon. Ilyen például a közelmúlt napelem botránya: kínai gyártók egyre inkább kezdik kiszorítani erről a piacról a tradicionális német gyártókat. Másrészt a növekvő jövedelmek miatt, illetve a városokba vándorolt, korábban önellátó mezőgazdasági tevékenységet végző munkaerő miatt növekszik Kína importigénye: a mezőgazdasági termékek és az energiahordozók a két legfontosabb. Ez az, ami például Kína fokozódó jelenlétéhez vezet Afrikában.

A fent felvázolt folyamat azonban a valóságban nem megy végbe mindenhol automatikusan. A kulcs az volt, hogy Kína képes volt arra, hogy egyre több és több tőkét vonzzon, illetve arra is képes volt, hogy a fejlődésének eredményeit „újra befektetve” folyamatosan növelje termelését. A kínai siker kapcsán újra előtérbe kerülnek a tág régió korábbi sikerei. Először Japán, majd a kelet-ázsiai kis tigrisek (Tajvan, Korea, Hong-Kong, Szingapúr), utánuk Malajzia és Thaiföld. Kínával kiegészülve ez a régió óriási gazdasági átalakuláson ment keresztül. A kelet-ázsiai modell (noha modellértékűsége és pontos mechanizmusrendszere is vitatott) a legtöbb ember számára az állam gazdaságfejlesztési sikereit jeleníti meg. Kína valamennyire ebbe a trendbe illeszthető, noha a gazdaságfejlesztési sikerek mögötti okok feltárása, úgy gondolom, még hosszú kutatások tárgya kell, hogy legyen. Nem véletlen, hogy a magyar közbeszédben, kormányzati kommunikációban a „keleti szél” fogalma ilyen népszerűségre tett szert, és az állami beavatkozás indokaként hivatkozható.

Végül a magyar szempont. Ennek kapcsán érdemes kiemelni, hogy, legalábbis a kormányzati kommunikáció szerint, Magyarország éppen munkaalapú gazdasággá szeretne válni, mivel a jóléti társadalmakat a munkaalapú társadalmak váltják fel. Mit is jelent ez? Véleményem szerint kétféle értelmezés lehetséges: az egyik szerint, főképpen a centrum országokban, a korábbi jóléti rendszereket felváltja egy másik, munkaalapú rendszer a világgazdaságban. Eszerint, röviden megfogalmazva egy olyan világ köszönt ránk, ahol a jóléti állam funkciói leépülnek, a munkaerőpiacokat rugalmasabbá tesszük (flexicurity). Ebben a kialakuló gazdasági rendben tehát a sikeres centrum országok alapvetően jól képzett, rugalmas munkaerőre alapozott gazdaságukban bízhatnak, melyben az állami befolyás kevésbé jelentős, és alapvetően a versenyképesség javítására korlátozódik.

A másik hazai értelmezés, amely a kormányzat értelmezése, azonban részben felülírja az előzőt: eszerint a munkaalapú gazdaság nemcsak rugalmas, hanem termelő munkát végző gazdaság is. A keleti szél ebben az értelmezésben nem csak az állami beavatkozás másolását jelenti, hanem egyben annak a célnak a kitűzését is, hogy a termelő, ipari tevékenységet támogassuk. Jól látszik ez a kormányzat által kötött stratégiai partnerségi szerződések kapcsán, a preferált egyetemi, főiskolai szakok esetében, stb.… A jelenleg ismert intézkedések alapján az ország sokkal inkább a feltörekvő országok csoportjába kíván tartozni, ahol az olcsó munkaerőre, illetve a centrum régiókból kihelyezett ipari termelésre alapozott fejlődési modell a jellemző.

A stratégia egyfelől lehet érthető, hiszen Magyarország egyértelműen nem tagja a fejlett országok elitklubjának. Azonban a másik oldalról a stratégia könnyen elhibázott lehet: valószínűleg hosszú távon az ország és társadalma nem fogja bírni az árversenyt a feltörekvő egyéb más régiókkal. Még úgy is, hogy a különböző kormányzati intézkedések, mint a közmunkások magánszféra által való használata és az új munka törvénykönyve egyértelműen a bérszínvonal emelkedése ellen hatnak. Mivel az árak lassan konvergálnak a régiós átlag irányába, ezt muszáj valamennyire követni a béreknek is (lásd még az „európai béreket” szlogeneket különböző választási plakátokon). Ráadásul a tőlünk nem túl messze elhelyezkedő, magasabb bérekkel kecsegtető térségek kivándorlási nyomás alá helyezhetik az országot.

Magyarország, ha tetszik a félperiférián van, sok rangsorban az ország átmeneti helyen van a fejlett és feltörekvő gazdaságok között. Jó lenne, ha nem vissza, hanem előre lépni szeretnénk és tudnánk.