A 141 esztendős Népszava kétségtelenül a magyarországi és duna-völgyi baloldal egyik legfontosabb jelképe, nemzeti és európai intézmény. Akkor is, ha történetének voltak olyan korszakai, amelyekre ennek a jelképnek a tisztelői nem szívesen gondolnak.

Tamás Gáspár Miklós írása. 

   Most, hogy a meg nem nevezett svájci befektető(társtulajdonos? főrészvényes?) nem ad több pénzt, és az újság könnyen megszűnhet, a kiadóvállalat és a szerkesztőség nem kevés joggal panaszkodik arra, hogy az állami és magánhirdetők a jelenlegi jobboldali kormánytól féltükben nem finanszírozzák a Népszavát, amely hasonlóan a többi napilaphoz, előfizetésekből és példányonkénti vásárlásokból nem tudhat megélni. (A második világháború előtt a szociáldemokrata párttal gyakorlatilag azonos szervezett munkásság úgy-ahogy eltartotta, de még akkor is szükség volt ún. tőkeinjekciókra.) Úgy látszik, hogy a Népszava mögött álló MSZP nem tud – úgy hírlik, nem is nagyon akar; de semmiképpen nem tud – segíteni. A párt el van adósodva, és tele van belső bajokkal.

   A Népszava bukása – a dolog fenyegető szimbolizmusa miatt, és tekintetbe véve a munkatársak aggasztóan rossz kilátásait – , ha csakugyan bekövetkezik, tragikus. Akármit gondoljunk az óbaloldalról, ez a hang – az óbaloldal hangja – sokaké, és ha elnémul, szegényebbek leszünk. A jobboldali hegemónia tovább erősödik.

   Ugyanakkor nem tagadható, hogy ez nem jó újság. Mint ahogy súlyos bajok vannak az egész balközép zsurnalisztikával.

   Csak egy példa.

   Kiszivárogtak a mai lengyel vezetők beszélgetései. A legjelentősebb kelet-európai állam irányítói olyan színvonalon társalognak, amely szégyent hozna alkoholista falusi tyúktolvajokra is. Zsidóznak, négereznek, tele vannak a legszokványosabb és legprimitívebb előítéletekkel, tudatlanok és korruptak. Ámde a magyarországi balközép médiák kárörömmel idézgetik valamelyik magas állású lengyel csirkefogónak a trágár és érdektelen kijelentését Orbán Viktorról, mintha az ilyen fickók véleménye számítana. Mintha minden, ami kellemetlen Orbán Viktornak, már önmagában hordozná igazolását. A mániákus (és gépies) elfogultságnak ez a mértéke aggasztó. 

   A Népszava nívócsökkenése (külön ki kell emelni itt Lendvai Ildikó rettenetes szombati publicisztikáit) nagyon szomorú jelenség. Az egyre népszerűtlenebb MSZP szegényes és sivár szelleme árad cikkeiből. A lapból teljesen eltűnt a munkásosztály, amely létrehozta, filléreiből fönntartotta, és a hagyomány okából még olvasgatta annyira-amennyire. Nemrég bementem egy lakótelepi sörözőbe Pest egyik proletár negyedében. Hat asztal volt benne, három asztalon a Népszabadság, három másikon pedig a Népszava. (Más lap nem volt látható.) A tulaj szerintem többet kockáztat, mint az elkötelezett balközép értelmiségiek, avval, hogy fönntartja a munkáskocsmáknak ezt a régi szép szokását, hogy ingyenes minőségi olvasmányt akarnak juttatni a törzsvendégeiknek. Kérdés, hogy ezek a lapok (különösen a szegény kis Népszava) kiérdemelték-e a megható ragaszkodást.

   Az antiorbánizmus vallásának rituális gyakorlása nem elegendő.

   De az elviselhetetlen, hogy a nagy múltú Népszavának esélye sincs, hogy összeszedje magát – hiszen a rendszerváltás utáni működésének is voltak jobb fázisai, tehát a dolog nem lenne lehetetlen – , hanem a jelenlegi helyzetben alighanem megszűnik, ami mindennek ellenére nagyon nagy baj. És hetven-nyolcvan ember állásvesztése se nagy vigalom. Rosszul működő, de szükséges intézményeket nem megszüntetni kell, hanem reparálni.

   Azt mondják, tízezer új előfizetőre lenne szükség. Próbáljuk meg. Fizessük elő a Népszavát, s hátha majd olvasni is érdemes lesz egykor.

   Minden nap rossz hírek. Lassacskán kibírhatatlan lesz ez az egész. Meg azok a hozzászólók is, akik majd előadják, hogy ha valami „nem él meg a piacon”, akkor pusztuljon. A magyar állam – alapítványokon keresztül – éppen most juttatott százmilliókat magyar újságoknak.

   Erdélyben.

   A baloldali érzelmű, idősödő magyarországi kispolgárság és munkásság is kisebbség. Némi pozitív diszkriminációra neki is szüksége volna.