Az „Origo-ügy” azért mérföldkő, mert nem egy állami, vagy a magyar államtól közvetlenül függő cégről, hanem egy nagyrészt magánkézben lévő nemzetközi médiabirodalom tagjáról van szó. Ennek megfelelően sokan azt a következtetést vonják le, hogy a kormány hatalma már odáig terjed, hogy egy multinacionális vállalatnak is diktálhat. Korai lenne még bármit mondani az Orbán-rendszer és a kapitalizmus viszonyáról, ugyanakkor ideje lenne leszámolni azzal az illúzióval, hogy a nemzetközi piacok térdre kényszerítik Orbánt, vagy hogy a nemzetközi tőke természetes szövetséges lenne bármilyen ellenzéki kezdeményezésben, vagy akár a munkavállalók szakmai függetlenségének megőrzésében.

Szabó Imre írása.

Fotó: Chris Devers/Flickr

Az „Origo-ügy” azért mérföldkő, mert nem egy állami, vagy a magyar államtól közvetlenül függő cégről, hanem egy nagyrészt magánkézben lévő nemzetközi médiabirodalom tagjáról van szó. Ennek megfelelően sokan azt a következtetést vonják le, hogy a kormány hatalma már odáig terjed, hogy egy multinacionális vállalatnak is diktálhat. Valóban: az Origonál magyar viszonylatban stabil pénzügyi háttér eddig lehetővé tette a független újságírói munkát, viszont úgy tűnik, Lázár János most tudott olyan lapot előhúzni, ami miatt az Origo tulajdonosai megváltak a főszerkesztőtől, újabb szöget verve a sajtószabadság koporsójába. Van egy, a fentiekhez kapcsolódó, kissé cinikus kérdés, amit viszont érdemes továbbgondolni: miért várnánk el egy külföldi nagyvállalat tulajdonosaitól, hogy védjék meg a magyar szólásszabadságot és a demokráciát? Ha elfogadjuk, hogy a vállalatok legfontosabb célja a profitmaximalizálás, akkor teljesen érthető magatartás, ha egy hosszú távú profittal kapcsolatos döntési helyzetben nem állnak ki alkalmazottaik mellett.  A politika újságírás manapság úgyis inkább viszi, mint hozza a pénzt, és a „fejlett Nyugaton” is számos példa van politikai hátterű tulajdonosváltásra, vagy üzletkötésre, valamint az ezt követő háborúra a szerkesztőség és a tulajdonos közt.

Az Origo-ügy elvezet minket a magyar demokrácia és a kapitalizmus közti kapcsolat általánosabb kérdéseihez is. 1990 után Magyarországon egyszerre épültek ki a demokrácia és a kapitalizmus intézményei. Sőt, sokak szerint 2010 után a Fidesz is mindkét fronton ellentámadást indított. Ezért nem csoda, ha sok véleményformáló szemében a két fogalom elválaszthatatlanul összefonódik. Emellett a magyar kapitalizmust külföldi nagyvállalatok dominálják, akiket sokan egy frissebb, lágyabb, jobb alternatívának tartanak a magyar vállalkozókkal szemben. Az egyik oldalon Széles Gábor-féle politikus-vállalkozó-feltalálók és lilazakós adócsalók, a másikon civilizált üzletemberek. Csakhogy ezek az öltönyös úriemberek a valóságban nem annyira válogatósak a módszereiket és az üzlettársaikat tekintve: sokszor egész ügyesen mozognak diktátorok és gengszterek körében. A kapitalizmus és a demokrácia nem mindig jár együtt. A külföldi tőke jól érezte magát a latin-amerikai diktatúrákban, és most jól érzi magát a „kommunista” Kínában is. Sőt, az olcsó munkaerőre hagyatkozó nagyvállalatoknak sokszor hasznos az erős kéz, ami ha kell, lecsap az elégedetlenkedő alkalmazottakra. Radikális baloldali barátaim valószínűleg azt mondanák, hogy Magyarországon is valami hasonló történik. A stratégiai megállapodásoktól kezdve a TESCO gazdaságos Munka Törvénykönyven át, a „termelő” multiknak juttatott állami támogatásokig számos példa mutat arra, hogy a kormány a külföldi tőke legalábbis egy részének szeret a kedvében járni, bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe.

Persze sok szempontból erős a párhuzam. Kapitalizmusra volt már példa demokrácia nélkül, és arra is, hogy diktatórikus rendszerek kifejezetten a tőkének szimpatikus gazdaságpolitikát folytatnak, amit a liberálisok hajlamosak elfelejteni. Abban viszont igazuk van, hogy a kapitalizmus nélküli demokráciát még senki nem találta fel. Azt is hozzá kell tennünk, hogy bizonyos fejlettségi szint felett (és ezt a fejlettségi szinten legtöbbször csak piacgazdaságok érik el), az antidemokratikus fordulat egyre valószínűtlenebb. Adam Przeworski tézise szerint még nem fordult elő hosszú távú autoriter visszarendeződés egyetlen olyan országban sem, amely gazdaságilag fejlettebb, mint Argentína volt 1975-ben. Magyarország nagy valószínűséggel teljesíti ezt a feltételt, ami akár bizakodásra is adhat okot.  

Tehát korai lenne még bármit mondani az Orbán-rendszer és a kapitalizmus viszonyáról, ugyanakkor ideje lenne leszámolni azzal az illúzióval, hogy a nemzetközi piacok térdre kényszerítik Orbánt, vagy hogy a nemzetközi tőke természetes szövetséges lenne bármilyen ellenzéki kezdeményezésben, vagy akár a munkavállalók szakmai függetlenségének megőrzésében.