Teljesen fiktív „egységes nemzet” – azaz a fehér, diplomás, munkahellyel és állandó lakással rendelkező, nős, „férfias” hím, heteró, „árja”, magyar anyanyelvű, nemzetiségű, állampolgárságú és identitású, egészséges, katolikus vagy református, 50 alatti, focidrukker, autóbolond tévénézők „közössége” – áll szemben a még fiktívebb „Európával”, illetve ugyanennek a „közösségnek” az „elégedett” és „elégedetlen” attitűdje (főleg nemzedéki és szimbolikus-hatalmi vonatkozásban). S ezt nevezik politikának. Csakugyan: ha kivesszük belőle a nem tisztán hatalmi-uralmi elemeket – pl. a népjóléti és emancipációs törekvéseket – , akkor ilyen is. És akkor nem ér semmit.

Tamás Gáspár Miklós írása az EP-választás elé.

Fotó:Flickr/Murtada al Mousawy

  Nemsokára befejeződik az európai választási kampány, amelyről úgyszólván mindenki megállapította már, hogy nevetséges volt, gagyi és unalmas – nemcsak Magyarországon.

   Itt helyben föltehetőleg még egy kavicsot helyez a polgári demokrácia jeltelen sírjára, de hát ennek ma már alig van jelentősége.

   Nem azt mondom, hogy ne menjenek szavazni: néhány mikroszkopikus, lényegtelen változás talán függ tőle, meg efféle elvont közérzeti benyomások: „hát talán mégse olyan borzasztó a helyzet”, vagy: „hú, a helyzet még rettenetesebb, mint gondoltuk”, attól függően, hogy nagyot vagy még nagyobbat nyer-e a jobboldal. De azt se mondom, hogy menjenek. A politikai motiváltságú tartózkodás a szavazástól beleolvad az össznépi közönybe, az elutasítás kivehetetlen lenne, szabad szemmel láthatatlan, úgyhogy ezúttal ennek se volna politikai értelme.

   Az európai választás két teljesen üres, tartalmatlan „vita” köré rendeződött.

   Az egyik a polgári baloldal és a jobboldal között folyt. Arról, hogy akkor most Európa vagy nem Európa. A dolog tökéletesen álságos, mert még a szélsőjobboldal szavazóinak relatív többsége se akar kilépni az Európai Unióból.

   A jobboldalak – homályosan – olyasmit mondanak, hogy Európa nem jó, mert nem nemzeti; és hát csakugyan nem az, attól Európai Unió, attól valamiféle laza konföderáció vagy föderáció, hogy nem nemzetek, hanem egyvalami, nem világos, hogy mi.

   Tekintettel arra, hogy a kormánypártnak esze ágában sincs kilépni, azaz nem von le a saját retorikájából semmiféle gyakorlati következtetést, ez csak üres duma. A Fidesz-KDNP „tiszteletet” követel, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi pesti kormányt senki ne bírálja az emberi jogok, a a szociális jogok, a jogegyenlőség hiánya vagy az antidemokratikus „Alaptörvény” miatt – vagy azért, mert a kormányzat szimbolikus, történelmi és művelődéspolitikája afféle utólagos, posztumusz tengelyhatalomnak mutatja. Meg amiatt se morogjanak rá, mert olykor kedve szottyan destabilizálni némely szomszédos országokat. Szóval a népszerű kormánypárt egyetlen tényleges követelése, hogy tiszteljék és szeressék. A magyar kormányt.

   Mivel nincs rá mód, hogy ezt elérjék, ez politikailag tiszta időfecsérlés, szófia beszéd. Mivel a jobboldali kormányzat egyik fő világnézeti exponense szerint a mai európai kultúrát – még csak nem is a zs…, nem is a kom…, nem is a lib…, hanem – a buzilobbi irányítja (különös tekintettel az operára!), úgy látszik, hogy a meleg igát kell leráznunk magunkról. Ez itt a nívó.

   Az ún. baloldali, balközép pártok hellyel-közzel, itt-ott azt motyogják, hogy Európa jó. Miért jó? Mert nem olyan, mint Orbán Viktor. Meg nagyon jómódú, laza, jófej kontinens vagy mi, s az olyan apróságok, hogy a liberális-demokratikus nyugati hatalmak éppen az olyan kelet-európaiakat akarják kiebrudalni a legdurvábban – a nagy, mainstream, mérsékelt nyugati néppártok legalpáribb, megveszekedett rasszista és xenofób üvöltözése közepett – , amilyenek mink magunk is vagyunk: nos, hát az ilyen csekélységek nem számítanak, Nyugaton – tudjuk jól – az ilyesmi lehetetlen.

   Bal- és jobboldalon egyaránt „európai béreket” szokás követelni (kitől? – a magyarországi munkabéreket talán az Európai Unió szokta megszabni vagy előírni?), miközben hazánk „versenyképessége” az alacsony munkabérektől, az alacsony éttermi és szállodai áraktól, az olcsó tömegközlekedéstől, az olcsó piától és az olcsó prostitúciótól függ. Picurka termelékenység, picurka bérek. Az ún. baloldal, eltérve évszázados hagyományától, nem kívánja a profitok vagy a fölhalmozás kárára növelni a dolgozók, eltartottak, munkanélküliek, nyugdíjasok reáljövedelmét – de hisz ez különben se európai téma.

   A jobboldal szerint Európa (amelyet a baloldali és liberális buzilobbi irányít) a bűnözőket pártolja, nem az áldozatokat – mert állítólag még ad valamit az ártatlanság vélelmére, és nem hörög kéjesen a büntetés látványától – , továbbá a munkálkodóktól a munkátlanoknak juttatja erkölcstelenül a zsozsót (azaz munkanélküli-segélyt és más szociális segélyeket folyósít még mindig, kénytelen-kelletlen; nem pedig kényszermunkát vezet be, amelynek nem a tényét, hanem a volumenét kifogásolják a „szocialisták”). Tehát nem is a buzi Európát leprázza, hanem a magyarországi jogvédőket, s a rájuk hallgató értelmiségi meg sajtóenklávékat (azaz a honi buzilobbit). Arról, hogy a multi- és transznacionális nagyvállalatok (nem buzi, nem zs…) lobbistái irodákat nyithatnak az EU hivatali épületeiben, s ott ülnek mindenféle „vegyes” bizottságokban – erről nem esik szó. Hiszen „mennie kell” az ún. gazdaságnak.

   Benne vagyunk – nyakig – Európában, de az európai demokrácia (amint ezt lendületesen szögezi le a legjobb európai balos portál, a CriticAtac szerkesztője, Vasile Ernu, vö. http://www.criticatac.ro/25615/de-ce-mi-vind-votul-roii-spania-culese-de-romani-790-lei-kg/) a munkahelyhez, a gyógyításhoz, az oktatáshoz stb. fűződő jogainkat nem biztosítja, és az Európai Unió szociális átépítése nincs napirenden, ezért az egyik romániai baloldali szervezet az európai választások napjára „honpolgári sztrájkot” szervez: szavazás helyett rendszerellenes tüntetések lesznek. No igen, persze, de a hozzánk képest fejlett, szabad, haladó Romániában van baloldal. Kicsi, de van. Nálunk kicsi, de nincs.

   Juttassunk európai mandátumhoz néhány magyarországi meg mindenünneni techno- és plutokratát? Hát csakugyan, miért ne. (Jó, nem minden jelölt ilyen, de ez édeskeveset módosít az összképen.)

   Egyik se gondol semmi tartalmasat az Európai Unióról, ami persze nem csoda, hiszen az európai konföderációból épp oly gyorsan ürül kifelé a demokratikus és a szociális beállítottság és gyakorlat, mint a „nemzetállami” parlamentarizmusokból.

   De hát a honi balközép tovább hanyatlik, a rá jellemző üresség versenye a „nemzeti konzervatív” ürességgel – az egyik középbal párt „orosz ügynök” föliratú matricákat ragaszt a szélsőjobboldal plakátjaira és párthelyiségeire: tipikus nacionalista propaganda – még annyira (azaz majdnem semennyire) se jelentékeny, mint általában.

   Ennél valamennyire nagyobb súlyúnak látszik a sovén-xenofób jobboldal küzdelme a rasszista-xenofób szélsőjobboldallal. Itt két másik üresség viaskodik vitézül. Azon túl, hogy a jobboldal szerint a szélsőjobboldal orosz (és perzsa!) ügynök, a szélsőjobboldal szerint meg a jobboldal amerikai (!) ügynök, itt mintha komolyabb konfliktus alakulna.

   A kormányon lévő jobboldal a status quo védelmezője, a szélsőjobboldal a status quo támadója. A Fidesz-KDNP szerint Magyarország teljes mértékben oké, hála „a magyaroknak”, akik nem egyszerűen csak a Fidesz-KDNP-re szavaznak, hanem egyszerűen: ők a Fidesz, és megfordítva. Magyarország magyar – a Fidesz magyar kormányzása folytán magyar – , s ennélfogva oké. A Jobbik szerint Magyarország nem oké, mert nem magyar. Itt a magyar Magyarország és a még ennél is magyarabb Magyarország halálos párviadala zajlik. Az oké és a nem oké csatája. Itt a zs…, akarom mondani buzilobbi elleni gigászi küzdelemben két hadoszlop sorakozik föl: az egyik szerint a buzilobbi már okétlanította honunkat, a másik szerint még nem, de nem is hagyjuk, ezért oké. Az okéság egyébkénti (szubsztanciális) meghatározása ugyan hiányzik.

   Mindkét nemzeti erő azt állítja, hogy az Európai Unió – és általában Európa – ócska vacak, s ebből az egyik azt a következtetést vonja le, hogy benne kell maradni, a másik azt, hogy ki kell lépni belőle. Mindkét nemzeti erő azt mondja, hogy viszont Putyin Oroszországa példázatos példa, ám az egyik ennélfogva hazafias, a másik meg ugyanazért hazaáruló.

   Hogy itt néminemű logikai ellentmondás mutatkozhatnék…? Kit érdekel?

   Az ellentét tökéletesen tartalmatlan.

   Ugyanakkor persze van igazi ellentét is a mélyben, amely nemzedéki és szubkulturális természetű. A Jobbik ösztönösen, tehát jól használja a lázadás – üres – gesztusait (üresek, mert ez a „lázadás” az elnyomás fokozására, intenzív büntető és irtóhadjáratok fantáziáira irányul, lásd a neonáci szubkultúra dalait és internetes szövegömlenyeit), amelyekben az elvileg minden lázadásban inherens „fölszabadulás” a represszióra hív föl. De a mindennemű (és mindig „öregnek” tetsző) establishment elleni utálat autentikus. Abszolút mértékben üres és tartalmatlan elégedetlenség: „nincs hatalmunk, hatalmat akarunk; elvettétek a hatalmunkat, adjátok vissza a hatalmunkat; nektek nem jár, nekünk jár a hatalom, mert mi őszinték vagyunk; rosszul érezzük magunkat, mert a hatalom a tiétek; adjátok ide…”, és így tovább a végtelenségig. 

   Mire az uralkodó konzervatív jobboldal: „mi is fiatalok vagyunk még; mindenki fiatal, aki kívülálló, aki outsider, és mi kívülállók vagyunk; nem mi vagyunk az establishment és a hatalom: a valódi hatalom a liberális/baloldali értelmiség; mindenki liberális, aki lenéz bennünket, mert régi, és mi újak vagyunk; ti azt mondjátok, hogy mi vagyunk régiek, holott mi újak vagyunk; nézzétek őket, ők a régiek, minekünk még mindig nincs meg a valódi hatalmunk, mert csak annak van valóságos hatalma, akit tisztelnek; és »ezek« nem tisztelnek bennünket; és ti se tiszteltek bennünket, pedig mi újak és fiatalok, DE tiszteletre méltók vagyunk” – és így tovább a végtelenségig.

   Ez a kései kapitalizmus politikájának olyan végletesen leegyszerűsített, lemeztelenített változata, amelyből lassacskán ki is potyog a politika – hiszen a hatalom puszta akarása, a hatalomról szóló fantáziálás még (és már) nem politika. A hierarchia bálványozása, a versengés, a tetszőleges körvonalú siker kultusza, a kudarc miatti frusztráció – ezek pszichológiai elvontságok.

   Ez az „emberi természet”, ahogyan a kapitalizmus fölmutatja (s ezáltal megteremti). Ebből szigorúan ki vannak zárva „az eszmék”. Épp a minap írta a hivatalos ideológus a Magyar Nemzetben, hogy a keresztyén gondolat – többek között – a szubszidiaritás és a közjó. Összetéveszti Jézust – Konrad Adenauerral és Helmut Kohllal. (Mellesleg a közjó pogány, római gondolat, amelyet a fölvilágosodás és a jakobinizmus elevenített föl. Az evangélium tisztán anarchista, de ezt ne mondjátok meg neki.) Teljesen mindegy, mit ír: az eszme itt puszta dekoráció.

   Így fest itt a politikai küzdelem. A jólét, a fejlődés, a nemzeti függetlenség, a közelégedettség és a többi: valamennyi a hatalom eszköze. Ez a hatalom teljesen elvont, mint a sporteredmények listái. A szavazatok százalékai mérik, a teljesítmény is elvont, tisztán technikai.

   Magának a kormányzásnak persze vannak tartalmi céljai, de azon a ponton, ahol a hatalom a néppel érintkezik ebben a kiüresedett szerkezetben, ott csak a pontozható-mérhető absztrakciók vannak és a tartalmatlan győzelmi akarat. A versenyzők egy része kiöregszik, megsérül, nem talál szponzort, elfordul tőle az edző. „Ő már lejárt” – mondják – , „ez kiment a divatból, ez a trükk már nem játszik”.

   Vannak szakértők – ez esetben politikai elemzők – , akik értik és élvezik a verseny esztétikai, stiláris, technikai finomságait, megfejtik a plakátok, a kampányfilmek, a hirdetések, a szónoklatok, a formalizált-ritualizált „viták” hatásának és recepciójának titkait, a finanszírozás árnyalatait, a bajnokok jutalmazásának, a vesztesek büntetésének, a fölmagasztaltatásnak és a megalázottságnak a katartikus dramaturgiáját, amelyben a politikusok csak színjátszók. Csak szereplők. „Közszereplők.” De itt nincs rendező, színigazgató, mérkőzésrendező: minden egy elvontság – a tőke – akkumulációs és növekedési szükségleteinek, tehát a munka alávetésének és gazdaságos kihasználásának van alárendelve. Absztrakció absztrakciót szül.

   A rendszer rendszükséglete és szabadságszükséglete egyaránt fönnáll. Nem teljesen közömbös, ki nyer, de a politikai verseny győzteseinek és veszteseinek akarata elvont, függetlenül hatalmuk koncentráltságától és e hatalom gyakorlásának intenzitásától és kiterjedtségétől, s a leginkább ott és akkor, ahol – a nép bevonásával – döntenek, helyesebben: döntés történik az inaugurációról, az invesztitúráról, a hatalommal való fölruházásról.

   Ez a hatalom ebben az esetben képzelt – hiszen ez a kis ország csak húszegynéhány európai képviselőt választ, ráadásul az Európai Parlamentnek nincs is törvénykezdeményezési joga, nem maga választja a korlátozott befolyású végrehajtó szervet, a Bizottságot (csak az elnökét, s valamiféle „együttdöntési” joga van a Bizottsággal…); igazán fontos dolgokban továbbra is a nemzetállamok vezetői döntenek, tehát valójában a nagyhatalmak és az óriási transznacionális korporációk és bürokratikus apparátusok, amelyekkel bonyolult játszmákat folytatnak. Az Európai Unió a versengés, nem az együttműködés terepe – akárcsak az egész szisztéma, amelynek a lényege a verseny – , és ezt a közvetlenül választott Európai Parlament enyhíthetné, ha nem volna a nemzetállami versengés és az mindenütt folyó ideológiai (egyre elvontabb és üresebb) verseny halvány, távoli, erőtlen tükre.

   Viszont még a nemzeti parlamentek választásának nem túl szépséges folyamata, ahol mégis a valóságos kormányzati hatalomért folyik a harc, és a választókat le kell kenyerezni (milyen szép szó ez a kenyerezés, gondoljanak csak bele) is tartalmibb, ha visszataszító is. Itt csak a hatalom megtartásának és elvesztésének mindössze a formális rítusa zajlik.

   Tandráma, és tanulságos. A honpolgárságnak és az államéletnek a paródiája, és mint minden paródia, túlzás.

   Ez a túlzás fölhívja a figyelmünket arra, amit eltúloz. A küzdőknek, a téteknek és magának a küzdelemnek az elvont, embertelen véletlenszerűségére.

   A többségnek a rendszeren belüli evidens érdeke – kipréselni minél magasabb munkabért, minél rövidebb munkaidőt, minél magasabb minőségű és minél kiterjedtebb közszolgáltatásokat minél olcsóbban, minél nagylelkűbb segélyrendszert, minél méltányosabb igazságszolgáltatást, minél szabadabb médiákat, minél kritikaibb kultúrát, minél nagyobb egyenlőséget (beleértve: egyenlőséget a társadalmi nemek, etnikumok, nemzetiségek között, de beleértve a jövedelmi, lakhatási, információs, műveltségi, egészségügyi, oktatási és státuszegyenlőséget is), pluralizmust, toleranciát, minél kevesebb kényszert: és mindevvel még bőven a polgári rendszer keretein belül vagyunk! – szóba se kerül.

   A magyarországi lakosság számára egyedül fontos európai kérdés – a külföldi munkavállalás, visszatérés-visszailleszkedés, illetve kivándorlás egyszerűsítése, stigma helyett beillesztése a politikai közösség hétköznapjaiba, küzdelem a nyugati xenofóbia és a hazai képmutatás ellen – szóba se kerül.

   A liberális, polgári „baloldalnak” (amennyi még maradt belőle, főleg a sajtóban) meg kellene értenie, hogy ez ellenséges migráció – a kelet-európaiak nem azért tanulják a német kiejtéssel beszélt angolt, mert becsülik a Nyugatot, hanem azért, mert muszáj kitelepülniük, s emiatt egyszerre gyűlölik saját államukat s a nyugati idegenrendészetet,  „munkaadót”, háziurat és főbérlőt – , amiből nem lesz „európaiság”.

   Tehát: aki elmegy vasárnap szavazni, az balek. Aki nem megy el vasárnap szavazni, az is balek.

   Átejtés ez mindenképp.

   Teljesen fiktív „egységes nemzet” – azaz a fehér, diplomás, munkahellyel és állandó lakással rendelkező, nős, „férfias” hím, heteró, „árja”, magyar anyanyelvű, nemzetiségű, állampolgárságú és identitású, egészséges, katolikus vagy református, 50 alatti, focidrukker, autóbolond tévénézők „közössége” – áll szemben a még fiktívebb „Európával”, illetve ugyanennek a „közösségnek” az „elégedett” és „elégedetlen” attitűdje (főleg nemzedéki és szimbolikus-hatalmi vonatkozásban).

   S ezt nevezik politikának. Csakugyan: ha kivesszük belőle a nem tisztán hatalmi-uralmi elemeket – pl. a népjóléti és emancipációs törekvéseket – , akkor ilyen is. És akkor nem ér semmit.